Átírhatnám erre a a blog címét, mert 4 hónap után hazamegyek. Nemcsak karácsonyozni, pihenni 10 napra, hanem végelegesen. 

Sokat gondolkoztam rajta, leírjam e ide a blogba, vagy hülyeség, de hozzám nőtt ez a blog, úgyhogy elköszönök tőle. 

Nagyon nehéz 2 hét van mögöttem, azt hiszem eddigi legnehezebb, ami valaha is volt. Olyan november eleje-közepe óta gondolkozom azon, hogy haza mennék, de mindig biztattam magam, hogy biztos kifáradtam, sok volt ez a 3 hónap, az idő is szomorú, hideg van, sötét, nehezebb. Aztán rájöttem, hogy nem erről van szó. Nem éreztem - vagyis hosszú idő óta nem érzem - azt a lelkesedést ezért az élet iránt. Nem motivál semmi, hogy maradjak, sem az iskola, sem a gyerekek, még maga a város sem. Hazahúz minden, nemcsak a szívem, hanem már az eszem is. Végiggondoltam nagyon is, tudom, hogy nagyon sok munkám van abban, hogy itt vagyok, hogy sokat tanultam és tanulnék még itt, és hogy azok, akik otthon igazán várnak, 6 hónap múlva is megvárnak, hogy mégis Párizsban élek egy jó családnál, nincs olyan sok munka, hogy belehalok, itt van Kamilla és már Lotti is, jönnek ki sokan hozzám és hamarosan én megyek haza, mert karácsony van...szóval, ha nem százszor, akkor egyszer sem pörgettem végig ezeket a pozitív dolgokat a fejemben, hogy erősítsenek, segítsenek. De mindent összerakva, arra jöttem rá, hogy fogalmam nem volt, mit vállalok, és talán ez az, ami miatt olyan könnyen beleszoktam mindenbe az elején. Emlékszem, már augusztus volt, mikor a nagyapámmal kint ültünk ebéd után a teraszon, és azt kérdezte: "Tudod, mi lesz nehéz?" kérdeztem, na mi. A honvágy. És bólogatott hozzá, nagyon, én meg mondtam, hogy aha, persze, és bele se gondoltam igazán, mit jelent ez a szó és milyen érzés. Mert amíg nem vagy ennyit távol, addig tényleg fogalma sincs az embernek, hogy milyen érzés, amikor a nap 24 órájában arra gondolsz, mi lehet otthon és az az összes vágyad, hogy otthon, a "honodban" legyél. Ez a honvágy igazából, amikor már csak emlékek vannak az otthonról, és hiába tudom, mekkora szerencsém van ezzel a családdal, nem bírom tovább. Belefáradtam az állandó vágyakozásba, várakozásba, abba, hogy nevelni kell ezt a két gyereket, hogy állandóan alkalmazkodni kell, hogy minden reggel az estét várom, hogy vége legyen.

De nem bántam meg akkor sem, ha lehetne újra kezdeni, azt hiszem talán akkor is kijönnék, mert sokat fejlődtem azt hiszem, talán jobban is beszélek és nyitottabb vagyok, mint eddig voltam, megismertem egy másik kultúrát, embereket, egy új várost, a nyelvet. Volt most 2 hét, amíg úgy fogtam fel, hogy feladtam, hogy majd mindenki csalódik bennem (annyira sosem, mint amennyire most én magamban) de már máshogy látom. Nem mindig döntünk jól, de oka van annak nyilván, hogy én valamikor ezt az utat választottam, és amíg itt vagyok még 3 hetet, addig szívom magamba Párizst. Aztán végre tényleg otthon leszek. Hazamegyek. 

Márai Sándor: Az ünnepekről

Visszatértem, sokáig nem írtam, igazából azért is, mert nem igazán tudtam mit írni. Mert lassan annyira megszokottá és hétköznapivá válik sok minden, már annyi mindent leírtam, hogy kicsit kifogytam az ötletekből. Még az is bennem van, hogy jó legyen, amit írok, mert ugye, Nektek írok. 

Ma valahogy jobb kedvem van, mint az előző hetekben, azt hiszem azért, mert 2 hét óta először látni végre a napot. Olyan kis dolognak tűnik, de nekem nagyon számít, valahogy rám ragad az a hangulat, ami "kint" van, és Párizsra ősszel, novemberben, a köd, az eső, a szél, eső, eső, hideg és eső jellemző leginkább. Meg a sötét. Ma csodák csodájára süt a nap, mentem is futni suli után, hogy leadjam amit ezalatt a 2 hét alatt és főként a hétvégén magamra szedtem. 

Nagyon jó volt ez a hétvége, mert itt csütörtökön munkaszüneti nap volt, az I világháború végét ünneplik, úgyhogy a szülők kivettek szabadnapot péntekre, és lementek a gyerekekkel a nagyszülőkhöz 3 napra. Tehát 4 napig most nem dolgoztam, jól esett  kicsit pihenni. Péntek este átjött Kamilla meg Lotti, akivel itt ismerkedtünk meg, au-pairként él itt ő is. Boroztunk kicsit, aztán nekiindultunk az éjszakának. Nekem ez az első éjszakai kiruccanásom Párizsban. Nagyon hiányzott már...egy hajón voltunk, ahol először szörnyű zene volt, de valahogy sikerült rábírni mindenkit, hogy kezdjen el táncolni, és utána szuper volt, negyedszerre sikerült elindulni, persze már nem volt metró. Én nagyon közel lakom ehhez a helyhez, csak Lottinak kellett éjszakait keresni, 2 órát sétáltunk. Annyira más volt, mint otthon, mert ha a mi környékünkön, vagy akár a belvárosban jöttem haza éjjel, egyedül mindig siettem, mert féltem. Itt meg csend van és nyugalom, üresek az utcák, csak pár biciklis meg görkoris van, de nagyjából ugyanazok az emberek, akik nappal is, olyan jól esett sétálni. Egy ideig. Persze, hozzá kell tenni azt is, hogy ez a hetedik és a tizenötödik kerület, ami jó környéknek számít, valószínű azért is volt ilyen békés éjjel. 

Kamilla itt aludt pénteken, aztán szombaton átmentünk hozzájuk, mert az ő "családja" is elutazott. Imádom ezeket a reggeleket, amikor nincsenek itthon és kimehetek pizsamában, ehetek a tévé előtt, olyan nyugodt hétvégés reggelit. Csak nem RTL Klub és TV2 van sajnos, egész jól értem már, de valahogy a filmeket sokkal jobban, mint amikor valamilyen beszélgetős műsor van a  tévében, vagy a rádióban. Szóval ezek a reggelek nagyon hiányoznak, mármint az otthoni hétvége-reggelek, amikor mindig mérgelődtem, hogy 11kor délelőtt ricsaj van a házban, és nem lehet aludni, hogy na, nincs tej, mert Juli nem igaz, hogy egy bögrényit nem bírsz hagyni, és nem, nem megyek közértbe...most meg imádok reggel pékségbe menni, mert általában meleg a baguette, imádom. De ezeket a családi reggeliket akkor sem pótolja semmi. 

Tervezgetem magamban a karácsonyt is, furcsa lesz azért hazamenni. Bemenni újra a házunkba, a szobámba...nem is emlékszem rendet hagytam e, vagy kupi van, nem néztem már vissza aznap. 

Alig várom a pénteket, mert végre jön Juli, Móni meg Anna, hétfőig maradnak, úgyhogy akkor se fogok sokat írni azt hiszem, de majd igyekszem addig. 

Most, ahogy belecsöppentem egy kisgyerekes családba, visszajönnek az emlékeim, arról, hogy milyen volt mikor én kicsi voltam. Igazából nem emlékszem sok mindenre, csak ilyen villanásnyi képek vannak.

Ma az jutott eszembe, hogy nekünk is volt mindig esti mese, és nagyon ritkán volt, hogy Anyu vetített diát. Emlékszem, hogy emeletes ágyunk volt és én fentről néztem mindig, és imádtam azt a hangot, amikor áttekertük a diát a következőre. Az is eszembe jutott, hogy mese után mindig énekelt anyu, és a Julit pont látta, mert ugye ő az alsó ágyon volt, de nekem is fogta a kezem. Az előtérben mindig égve kellett hagyni a villanyt (ugyanez van itt a srácoknál is) sőt, kezdetben úgy volt, hogy a " lépcsőnél, az előtérben és a fürdőszobában hagyd égve a villanyt." Aztán nekem lett később egy korszakom, jó pár év múlva, amikor képtelen voltam úgy aludni, hogy sötét volt a szobában, vagy kint. 

Az most olyan furcsa, hogy így a gimis reggelekre is visszagondoltam. Minden reggel apu próbált minket felrázni, én azért volt, hogy könnyen felkeltem, de az alap az volt, hogy bejött, hogy fél7 elmúlt, és amikor félig nyitott szemmel megnéztem a telefonom az órát szörnyedtem el, hogy csak 6:10 van. Általában ezután berontottam a Julihoz, és ha másodszor nem kelt fel fogtam és felkapcsoltam nála a villanyt. Hatásos.Jó dolgunk volt, anyu minden reggel vitt minket suliba, és  én egyik reggel sem tudtam elkészülni 1 óra alatt. A "legrosszabb" reggelek azok voltak, amikor anyu meg Juli már lent voltak, én még a házban, és anyu képes volt 5 percig folyamatosan nyomni a csengőt, hogy szíveskedjek lejönni. Mivel Juli Gödöllőre jár, én már tök korán ott voltam a suliban, amit eléggé utáltam. Mármint azt, hogy korán beérek. Most meg van, hogy nem is tudom mit nem adnék azért, hogy csak egy pár órára visszaüljek a padomba. De csak bizonyos órákra. 

Szóval az a furcsa, hogy ez pár hónapja még így zajlott, és most itt vagyok. Túl gyorsan elrepült, de olyan jó visszagondolni rá. 

 Minden egyes blog előtt legalább 10 percig gondolkozom, hogy kezdjem, mivel kezdjem, mi legyen az első bevezető mondat, mik történtek mostanában, amiről érdemes írni. Most annyira nem jutott eszembe semmi, hogy ez lett a bevezetés.

Itt van azt hiszem már az igazi ősz. Főleg az óraátállítás miatt érzékelem ennyire,  már 4 fél5körül sötét van, amit nagyon nem szeretek, de mégis,  valahogy megszerettem most itt az őszt. Vagyis inkább a színeket az őszben, ezt ma vettem észre, mikor Kamillával futni mentünk, annyira szép ilyenkor a park. Még nincs annyira hideg, egy kiskabát meg sál pont elég, és azért kék még az ég. Ahogy az őszt most itt megszerettem, úgy szerettem meg az itteni ételeket, mert muszáj volt megenni, vagy éhezem. Például megszerettem (legalábbis egy nagyon kicsit hajlandó vagyok megenni) a reszelt répát, a gyümölcsöt, mint desszertet (vacsora után) a párolt brokkolit, a sóskát. De ezenkívül megszerettem írni, focizni (sosem nyerek) a gyerekekkel játszani, futni, fotózni. 

Ma azon gondolkoztam, mennyire félelmetes, milyen szerencsém van. Akármilyen rossz családhoz is kerülhettem volna, de egyszerűen mindenem megvan, amire vágytam, és szinte minden úgy sikerült, ahogy csak álmodtam a gimiben. Az egyetlen dolog, ami most nehéz, az a távolság, de valamit valamiért. Sőt, még az sem olyan nehéz, hiszen Anyu és Apu októberben voltak itt, Juli, nagynénim és unokatesóm 19én itt lesznek, és Dani hétfőn ment haza. Annyira közhely, hogy akkor jössz rá mid van, amikor elveszíted, de tényleg így van, most, hogy fizikailag nincsenek velem azok, akik a legtöbbet jelentenek nekem, jöttem rá arra, mennyire nem értékeljük azt, amink van. És amikor egyik nap több száz kilométerre ébredsz fel az otthonodtól jössz rá arra, mit is jelent az a fogalom, hogy otthon, hogy család, hogy szerelem. De hát, ilyenek vagyunk mi emberek. 

Most, hogy ezt a bekezdést kicsit visszaolvastam, olyan negatívnak tűnik, pedig nagyon szeretek itt lenni, csak ez egy olyan valami, ami ehhez hozzá tartozik, és foglalkoztat mindennap. Arra is gondoltam ma, milyen furcsa lesz majd hazamenni, bizonyos értelemben nagyobb lesz a szabadság, hiszen mégis sokat kell itt alkalmazkodni, de azt hiszem nagyon fognak majd hiányozni. Vannak nehezebb napok, amikor nekem sincs jó kedvem, és ezt nagyon megérzik a gyerekek is, és akkor nehezebben megy minden, lassabban telik az idő. De megszerettem őket, főleg ezt a két kis mukit, és a szülők is annyira kedvesek velem, figyelnek rám. 

Aznap, mikor Dani jött, csak 2 órát kellett vigyáznom Alexandre-ra, Marianne hazajött, és elvitte magával a munkahelyére. Vettem neki csak egy szál fehér rózsát, csak figyelmességnek szántam, hogy megköszönjem, hiszen nekem dolgoznom kellett volna aznap. De elsírta magát, ahogy odaadtam neki és megölelt, nem nagyon tudtam, hogy kezeljem a helyzetet, mert sose tudom, hogy mit csináljak, amikor valaki miattam sírja el magát, és bennem mindig ott van, hogy nem sírok, tartom magam. Valahogy sikerült. 

Néha olyan érzés, mintha egy film lenne most az, ahogy élek. Néha nekem is hihetetlen, hogy itt vagyok, furcsa érzés. 

Hogy abbahagyjam itt kicsit a lélekbúvárkodást, írok a hétköznapokról. Ma volt az őszi szünet utáni első iskolai nap, aminek én már nagyon örültem, fárasztó egész nap velük. Tegnap teniszen voltunk, meg sokat játszottak a harmadikon, vagy itt a csajokkal, nem volt nehéz dolgom. Amikor vártam velük a buszt, 2 csöves állt mellettünk, de annyian voltak, hogy nem tudtam őket arrébb vinni. Az egyik indult el, és meg akarta simogatni a kicsit, de elhúztam és mondtam neki hogy hagyja békén, mire röhögött. Akkor vettem észre, hogy Maxime teljesen odabújt az oldalamhoz, néha kimutatja, milyen igazából, mert amúgy nem nagyon szokott megérinteni. Nagyon megijedt szerintem, mert hazafele megjegyezte, hogy reméli mostanra már elmentek. Alexandre-ot is nagyon érdekelte a csöves téma, szerinte az összes gonosz, és a "Lili, miért nem hívtad a rendőrséget? " "Miért nincs házuk?" kérdésekkel bombázott. 

Este csak Alexandre-ral voltam tegnap, Maxime-ért 6ra jött Renan, vitte logopédushoz. Néztünk együtt egy mesét a kicsivel, és közben elaludt mellettem a kanapén. Átöltöztettem gyorsan pizsamába, fel se ébredt, és gondoltam, berakom az ágyába, de arra persze felkelt és onnantól kezdve fél órán keresztül sírt, hisztizett és visított. Lili, ne beszélj hozzám, ne menj el, gyere ide,  de menj, hagyj békén, ne, gyere vissza, kérek tejet, de nem ebben a cumisüvegben, kérem a cumimat, de nem azt, ne emelj fel, de emelj fel, én csinálom egyedül...és ezt mind ordítva, de nem igazán sírt mert hiszti volt az egész. Először nyugtattam, az nem segített, gondoltam kicsit erőteljesen szólok neki, hogy elég legyen, többször kérdeztem nyugodtabban, hogy mit akar, de arra következetesen azt válaszolta, hogy semmit. próbáltam vele elkezdeni játszani, mesélni, énekelni, de csak hisztizett egyfolytában. Arra gondoltam, hogy talán ez sem jó módszer, hol nyugtatom, hol meg kiabálva mondom neki, hogy ez hiszti, amit csinálsz, hagyd abba. Úgyhogy felkaptam az ölembe, a cumis dobozával együtt, és leültettem a kanapéra, úgy, hogy velem szembe legyen. Nagy nehezen kiválasztott egy cumit, amit hajlandó a szájába rakni, de még közben is sírt. Én meg ültem csöndben és vártam. Aztán, amikor kicsit lenyugodott, mert gondolom belefáradt, elkezdtem neki fejből mesélni, először a zebrákról (nem tudom, hogy jutott eszembe) aztán fejből elmeséltem neki az Oroszlánkirályt. És csend lett és figyelt.

Ma reggel ugyanezt a hisztit adta elő, elég brutális volt, ahogy anyuka próbálta kezelni, volt, hogy már ő is kiabált vele. 

Már 4 óra, úgyhogy el kell indulnom Alexandre-ért, Maxime-ért csak fél6ra megyek. 

 Nagyon régóta akartam erről írni, de nehéz. 

Renan testvére lavinaomlásban halt meg,10 éve, azt hiszem olyan 26 éves lehetett. Maxime nekem sokat mesélt erről, többször is elmondta, hogy halt meg és hogy emiatt neki csak egy nagybátyja van, Marianne öccse. 

Egyszer vacsoránál, csak a gyerekek, Renan és én voltam otthon, és Maxime azt a festményt nézte, amit mögöttem van a falon. Egy Santos Silva kép, drapp háttérrel fekete alakok. Sokat néztem én is, amikor épp nem háttal ültem neki, mindig táncoló nők jutottak róla eszembe. Maxime mondta, hogy Papa, nekem nem tetszik ez a kép, nem cseréljük le? Mire Renan mondta, hogy biztos nem, mert ezt a testvéremtől kaptam, és neki is és emiatt nekem is nagyon sokat jelent, úgyhogy marad. Mit ábrázol? Kérdezte Maxime. Te mire gondolsz, ha ránézel? kérdezett vissza apuka. Maxime: Táncosokra. 

Innentől pedig Maxime kérdezett, Alexandre már ekkor félig az asztal alatt himbálózott, fejjel lefelé ordította, hogy nem kér többet, hadd menjen el az asztaltól. Amikor csend lett (Renan rendet rakott) Maxime megkérdezte: Ő tényleg a Holdon van? Apuka azt válaszolta, hogy igen, ott fent figyel Titeket, és ha valami rosszat csináltok, mindig szól nekem és így én tudok mindent rólatok. Maxime: Perszeee. Renan: De nem, Maxime tényleg. Mindig beszélünk. Mire Maxime kacsintott egyet, és kicsit bólintott Alexandre felé, jelezve, hogy Alexandre miatt folyik a színjáték, de Renan tovább győzködte. 

Utána Maxime arról kérdezett, hogy Grandpere-nek és Grandmere-nek (nagypapa nagymama) ez milyen volt. Renan hosszan magyarázta, hogy a gyerekük volt, és ez a legnehezebb egy szülőnek. Maxime nem értette, magyarázta hogy ő már nagy volt, felnőtt, nem a gyereke. De a gyereked akkor is a gyereked marad, akárhány éves és akármit csinál és a "gyereknek" (aki már remélhetőleg felnőtt) is nagyon nehéz elveszíteni a szüleit, de az úgymond, természetes, ez az élet rendje, a gyereked búcsúzik el tőled, és egy szülőnek szörnyű megélni, ha ez másként van. Nagyon türelmesen magyarázott neki Renan, engem meglepett a nyugodtsága, ahogy erről képes így beszélni, de talán csak mi vagyunk ilyenek, hogy annyira távol áll tőlünk a halál, sok más kultúrában (közhely...) konkrétan az élet része, vége. Nekünk meg egy idegen valami, amiről igyekszünk nem beszélni, kikerülni. Ezért jó kisgyerekekkel beszélgetni. 

 Igazság szerint rég aludnom kéne, mert holnap 8kor kelek, és nagyon ki vagyok fáradva, de most olvastam Kamilla blogját, és megszállt az ihlet (?), úgyhogy írok. 

Gyorsan eltelt ez a hét, pedig most napi 12 órában a kicsivel voltam, Maxime még a nagyszülőknél. Most jöttem rá, tényleg annyival könnyebb egy gyerekkel, nincs vita, nincs verekedés, nincs "Fogd be Alexandre" "Ne szólj hozzám Maxime"...de ezzel együtt nehezebb is, hiszen Alexandre még nem játszik el rendesen egyedül, tehát muszáj folyamatosan lekötni, programokat kitalálni. Kedden állatkertben voltam vele, szerdán itthon voltunk ( de valahogy nagyon jól esett a csend és az, hogy csak játszottunk egész nap) este pedig elmentünk Kamillával vacsorázni. Kedvencem lett most a hagymaleves olvasztott sajttal a tetején. Megvan a törzshelyünk egy időre azt hiszem. 

Ma kimentünk az Eiffel-torony melletti játszótérre, ami olyan 10 percre van gyalog, Alexandre nagyon élvezte, és olyan szép idő volt, az egész olyan békésen telt. Biztos voltam benne, hogy nagyot fog utána aludni, olyan 4ig, úgyhogy gyorsan csináltam az ebédet, merthogy ugye fáradt. De nem aludt, mégis nagyon jó volt a délután, színeztünk, gyurma, mese, bújócska. Valamint megérkezett a hétvégi kaja is, az Auchan kiszállítja nekik házhoz, hat hatalmas kartondobozt pakoltak be az előtérbe. Én imádom ezeket kipakolni, nem tudom miért, de szerencsére Alexandre is, úgyhogy nekiestünk a dobozoknak.

Most, hogy így 4 napig folyamatosan együtt voltam Alexandre-ral, azt hiszem  elfogadott. Sőt, talán megszeretett annyira, mint amennyire én őt. Ma a szülők étterembe vacsoráztak, Marianne haza se jött, csak Renan, és Alexandre vacsora után mondta, hogy ő még szeretne legózni, mire apuka mondta, hogy gyere, menjünk. És erre Alexandre mondta, hogy de én Lilivel szeretnék játszani. Ezekért érdemes...

Holnap még délelőtt vele vagyok, aztán átviszem Marianne munkahelyére és utána találkozom Danival. Nem tudom elhinni. Kicsit az az érzés keveredik bennem, mint mikor nem tudtam, hogyan dolgozom fel majd azt, hogy meglátom Anyut és Aput a reptéren, mert hihetetlen furcsa érzés meglátni 2 hónap után azokat, akiket a világon a legjobban szeretsz. Mert akármennyire is szeretném nem tudom kifejezni, hogy mennyire szeretem őket /szeretlek titeket/ mert amikor Anyuékat megláttam így elöntött csak ez az érzés, hogy itt vannak velem és nincs más, se gondolatok, se külvilág, csak öröm. Az az öröm ami így már kicsit feszít is belülről, az az igazi. 

Szóval nem tudom elképzelni, elhinni, hogy milyen lesz meglátni újra 2 hónap után. Azon kívül, hogy életem egyik legjobb perce lesz. Valószínű, ezen a hétvégén nem fogok írni, mert...sokfélét írtam ide, és töröltem ki mind, jó lesz így. 

 Nemrég ért haza anyuka Aleaxandre-ral, aki nagyon álmos és nyűgös volt. Nagyon jó, hogy így a hétfő délelőttöm szabad volt, olyan fél2 lett, mire anyuka elment, és fél6ra hazajön. Nagy sírás volt, mikor "maman" elment, annyira édes volt, ahogy ölelte, meg fogta a kezét még az utolsó pillanatban is, hogy vele legyen. Olyan rossz lehet ez tényleg, 3 évesen megszokni egy másik embert, hogy nem az anyu jön értem suliba, és nem ő ad enni, és nem vele írok leckét, és nem ő vigasztal, ha sírok...Legalábbis hétköznapokon. 

Szerintem itt sokkal több gyereknek van bébiszitterre, mint otthon, talán azért, mert a kicsiknek nincs szerdán iskola, és nem mindenki tud otthon maradni, dolgozni kell, nincs más, aki vigyázzon a gyerekre. 

Annyival nyitottabbak ezek a családok, komolyan nem tudom elképzelni, hogy ráhagyjam valakire a gyerekemet, aki 18 éves, nem beszél rendesen franciául és épphogy beleszokott ebbe a környezetbe. Vagyis igazából egyáltalán nem tudom elképzelni, hogy valaki más, aki nem családtag, vagy barát, vigyázzon a gyerekemre, amíg én dolgozom. És ki tudja, milyen vele, jól neveli e, kedves e vele, de egyszerre szigorú is, játszik e velük vagy csak egyszerűen lerakja őket a tévé elé? Tudom, írtam már erről egyszer, de kíváncsi vagyok, ezek a szülők nem fogják-e ezt az egészet megbánni, mondjuk 15 év múlva, amikor egyik nap arra fognak felkelni, hogy elköltöznek a gyerekek? És hova lett ez a 15 év? Persze most nagyon romantikusan adom elő ezt az egészet, honnan lenne akkor így pénz, de szerintem inkább akkor csak egyszer megyek nyaralni egy évben (nem háromszor-négyszer, mint ők) de én várom a suli előtt a gyerekemet, nem más. Nagyon sokat van ez a fejemben, főleg amikor megyek értük suliba, és azt hiszem, ezért tudom annyira tolerálni, ha hisztiznek, vagy rosszak, vagy undokok velem, mert mindig belegondolok abba, hogy ha nekem kéne így, egyik napról a másikra befogadnom valakit az életembe, 7 vagy 3 évesen, milyen lennék? 

Alexandre most aludt el a kanapén, én mellette írok, vagyis az ebédlőben, az asztalnál. Féltem, hogy leesik, úgyhogy kipárnáztam alatta előbb a padlót. 

Most, hogy leírtam a dátumot, eszembe jutott, mi volt 2 hónappal ezelőtt. Nem is voltam otthon, még az utolsó nagy balatoni nyaralást töltöttem, és tudtam, hogy 3 nap és megyek, de mégis olyan messzinek tűnt. Olyan volt teljesen, mint egy álom, az, ahogy bepakolunk, a reptér, és leginkább az, amikor megérkeztem ide. Mintha az egészet egyszerre látnám kívülről és belülről, mintha kicsit nem is én lennék. 

Lassan tényleg 2 hónapja, hogy itt élek, alig tudom elhinni. 

Furcsa amúgy ezt a blogot is írni, mert mindig amikor írok, olyan, mintha csak magamnak írnám és amikor látom, hogy valaki kommentel, akkor tudatosul bennem, hogy más is van, aki olvassa...

Most, hogy ezt írom, hétfő reggel 10 óra van, megkezdődött az őszi szünet. Nekem sincs iskola és a srácoknak is csak jövőhét csütörtökön kell menni először. Nekem tovább lesz majd a szünet, hiszen az au-paireknek az nem pihenés, hogy napi 12 órában vigyázol a gyerekekre. Vagyis én most csak egyre, Maxime lent marad a nagyszülőknél, Alexandre pedig ma délben jön haza, kedden, szerdán, csütörtökön végig én vagyok vele, pénteken pedig csak délelőtt. Utána pedig életem egyik legjobb hétvégéje jön, azt hiszem, mert jön végre már Dani, rá két hétre meg Juli nagynénimmel meg unokatesómmal. Anyuval pont tegnap beszéltük, hogy annyira furcsa érzés meglátni a másikat 1 vagy 2 hónap után. Pláne akkor, amikor látod azért, skype-on, de az mégsem ugynaz, virtuális az egész. Anyu mesélte tegnap, hogy mikor engem megláttak a reptéren, Anyu mutatta Apunak, hogy "Nézd, ott van!!" mire Apu elkezdett rohanni, és nekiesett a bőröndkiadó szalagnak. Kár, hogy nem láttam, de ők még a csomagjukat várták, és egy üvegfal volt közöttünk, és ez a vicces szituáció megoldotta, hogy lenyugodjak. Nem tudom, a többiekkel majd hogy lesz...

Tegnap voltam itt először moziban. Kamillával elmentünk futni, aztán kajáltunk és mentünk a Montparnasse-ra moziba, ami tőlem maximum negyed órára van. Semmi különbség nincs a magyar és a francia mozi között, leszámítva, hogy itt dupla annyi a jegy, mint otthon. A Beutiful-t (direkt így van írva) néztük meg, ami egy spanyol film, úgyhogy francia felirat volt hozzá. Jól lehetett érteni, de volt, hogy azt kívántam, bárcsak en értenék az egész nyomorból semmit, annyira nyomasztó volt. Ilyen filmeket szerintem azért is megnézni, mert méginkább megtanulom értékelni, amim van.

Lassan elkezdek átnézni gyerek-programokat, mert az kizárt, hogy 3 napig itthon legyek Alexandre-ral, neki sem jó szerintem. Most, hogy egész hétvégén nem voltak itthon a gyerekek jöttem rá, hogy hiányoznak, hiányzik már az a hangzavar, meg zsibongás, meg az a gyerek-vidámság. Azt hiszem, mostanra nagyon megszerettem őket. 

OKTÓBER 21

Lassan, így 2 hónap megtanulom kezelni az internetet, rájöttem hogy kell új bejegyzést írni, persze nem magamtól.

Nemrég értem haza a suliból és ilyenkor minden nap lemegyek futni, vagy tornázni gyorsan mielőtt még a srácokért suliba kell mennem. De ma valahogy hidegebb is van és nem is tudtam reggelizni se rendesen, úgyhogy egy pohár tejjel meg csokis baguette-el fekszem az ágyon és írok. 

Azt nem igazán tudom miről, mert igazából hétköznapok vannak és nagy esemény nem történt. Leszámítva hogy tegnap, amikor egész nap a srácokkal voltam, Alexandre rám nézett és azt mondta: Je t'aime, Lili. Ez a jó a gyerekekben, hogy teljesen őszinték. Nincs az bennük, hogy hu, ezt most nem mondom, mert mi van ha...Hanem mondják, és kérdeznek, és addig kérdezik és mondják, amíg nem figyelsz oda, és nem válaszolsz. Néha nem is kell nekik az, hogy játssz velük, csak az, hogy nézd őket és legyél ott velük, amíg ők játszanak. És dicsérd, és biztasd. 

Alexandre miatt én kicsit aggódom, mert nagyon sokszor bepisil, és szerintem ez inkább pszichés, mint az, hogy 3évesen nem érzi...Pont itthon volt az anyuka az egyik ilyen alkalommal, és úgy kiabált, hogy azt hiszem szétesik a ház. És közölte vele, hogy péntekig nincs tévé, ha ezt még egyszer meglátja. Ugyanez volt apuka reakciója is egyszer...

Jövőhéten kezdődik az őszi szünet, Maxime nem lesz itthon egész héten a nagyszülőkkel lesz, csak Alexandre-ra kell vigyáznom, ami azért könnyebbség. 

Tegnap elmentünk Kamillával vacsorázni, vagyis csak én ettem, mert ő már vacsorázott, mikor találkoztunk. Aztán beültünk borozni egy nagyon jó helyre, imádom ezeket a francia éttermeket meg kávézókat, és ilyenkor az van bennem, hogy nem érdekel, hogy 4 euró fél pohár bor, de akkor is megvan az a hangulat, ahogy kihozzák neked, az a kicsi elegancia, amitől az egész olyan jó lesz. Olyan nagyon francia. 

Párizsban hatalmas tüntetés volt kedden, persze pont a belvárosban lakunk, és a tüntetők azt hiszem a Place d'Italie-tól vonultak Invalides-ig, ami tőlünk 2 percre van. Pont indultam el a gyerekekért suliba, amikor hallottam innen az utcából a zajokat, és még örültem is, hogy biztos koncert van vagy ilyesmi. Olyan tömeg és ordibálás és füst volt, hogy komolyan féltem. Féltem, nem is magam, hanem a gyerekek miatt, hogy babkocsival, két gyerekkel, akikért én felelek, hogy vergődöm át az úton, mert mindenképp át kellett vágni a tömegen ahhoz, hogy hazajussunk. A gyerekeket nem engedték ki az iskolából, be kellett értük menni, a nagyobbakért is. Amikor kiértünk az útra, hogy átmenjünk, akkor már füst is volt, meg valami piros tűzijáték-szerű valami, ami egyrészt büdös volt, másrészt alig lehetett tőle látni. Láttam, hogy félnek, mert Maxime életében először hajlandó volt megfogni a kezem, (gyorsan el is engedte miután átértünk a járdára) Alexandre meg nem kért enni rögtön, teljes csendben volt. 

Játszótérre sem tudtunk menni, mert egymás hangját alig hallottuk, és mindenhol füst volt. Azon gondolkoztam, miközben néztük a tömeget, hogy komolyan ilyen világban élek, hogy egy hülye játszótérre nem mehetek ki 2 gyerekkel, mert olyan füst és ordibálás van? És hogy ezt ők már 3 és 7 évesen megszokják? 

 Itt a második nap. Ma sem dolgozom még, mert vasárnap van és a szülők itthon vannak a gyerekekkel. Reggel igazi francia reggeliben volt részem, volt csokis bagett meg sima is. 

A délelőtt azzal ment el, hogy válaszolgattam a levelekre, emailekre, ami nagyon jó volt, jó, hogy ilyen könnyen lehet tartani a kapcsolatot. Hívhatom Anyuékat is otthon, a család telefonján, nagyon kedvesek, hogy megengedik, kaptam egy mobilt is, a csengőhangja szörnyű, azon majd alakítok valamit. 

Elkezdtem nyelviskolát is keresni, mert általában ha valaki családhoz jön így ki bébiszitterkedni, akkor napközben, hogy ugye haszna is legyen a dolognak nyelviskolába kell, vagy inkább ajánlott járni. Írtam kettőnek is, az egyik nagyon közel van, nem is kell átszállni másik metróra. Hihetetlen milyen metróhálózat van itt, főleg hogy az egyes kettes és hármas metróhoz vagyok szokva. 

Ma az apuka, Renan megmutatta hogy működik a mosógép, nagyon részletesen, mintha én patakba mostam volna eddig. Kaptam kulcsot is a lakáshoz, laza 10 percbe telt, mire be tudtam jutni a lakásba, olyan bonyolult a zár... merthogy ma megtettem az első felderítő sétámat. 

Nincs olyan nagy nyüzsgés, ahhoz képest, hogy a belvárosban vagyunk, ide a lakásba se jut be sok zaj. Talán azért, mert vasárnap van, kíváncsi vagyok milyen lesz holnap. Kicsit féltem így egyedül nekiindulni a városnak, mert konkrétan nem tudok tájékozódni, de meglepően jól ment. 1 órát sétáltam, meg bementem az Invalídusok Dómjába, ahol ingyenes a jegy 18 éves korig. Teljesen visszajöttek az emlékeim, arról, amikor 2 éve még a sulimmal voltam ugyanitt. Ha valaki nekem akkor azt mondja, hogy 2 év múlva úgy sétálsz itt, hogy itt laksz, kiröhögöm. 

Nagyon más hangulat van itt, mint Budapesten. Lehet, hogy azért, mert több a külföldi, de valahogy vidámabbak és sokkal nyitottabbak az emberek. Rádnéznek, rádmosolyognak ha elmész mellettük, és mindez olyan természetesen jön. Belőlem egyelőre nem, vagyis magamtól biztos nem csinálnám. Sajnos. 

Ebéd még nem volt, pedig már fél5, én nem értem, hogy esznek itt, de egy banánt azért ettem az előbb, ki tudja. Ma amúgy nem is velük vacsorázom, hanem unokatesóméknál, 6 körül indulok az első metrós kalandra...

Amúgy ismerkedtem is, egy bolond bácsi megkérdezte hogy vagyok, mondtam nagyon jól, erre mondta, hogy oké, jónapot. 

Ma a kisebbik fiú, Alexandre megsértődött rám, mert leszedtem az emeleteságy tetjéről, ott pilinckázott, el is bújt utána előlem egy kisasztal alá. Utánamentem, hogy akkor játszom vele valamit, de mondta hogy az az ő legoja, ne byúljak hozzá. Inkább visszavonultam, de már semmi baja. 

Marianne, az anyuka és a nagyobbik fiú, Maxime, nemrég értek haza, rengeteg virágot vettek meg iszonyat sok földet, nem is tudom hova fog elférni annyi. 

Azért mégis valahogy, egyedül vagyok még, akármennyire is itt vannak tőlem egy ajtónyira négyen. Hiányzik kicsit a megszokott környezet, meg mindenki, de remélem ez idővel javul majd. 

Szeptember1

Hát, Pesten már suli van (már akinek) de itt, Franciaországban csak holnap kezdődik az iskola. Most ez a 3. nap, hogy eddig az egész napot a gyerekekkel, Maxime-mal és Alexandre.ral töltöm, ezért nem tudtam írni eddig, általában 9- fél 10ig "dolgoztam". Az első nap rendben ment, kezdem megtanulni mit szeretnek, mit nem, mivel játszanak, mivel és hogyan lehet őket fegyelmezni. A nyelv is egyre jobban megy, sok szót tanulok, tényleg ragad rám, főleg a nagyobbik Maxime tanít, és kijavít ha valamit rosszul mondok, nagyon helyes.

Az első este nagyon nehéz volt velük, hisztiztek sokat, hol van maman és papa...Hol egyik sírt hol másik, nem tudtam vacsorát csinálni, majdnem elsírtam már magam, annyira nem bírtam velük. De aztán hazaért Renan meg az anyuka, Marianne is, és ment könnyen minden. Mondtam nekik, hogy elnézést, hogy így alakult, de nevettek, mondták, hogy ez az első nap, nagyon jó voltam.

Tegnap ment simán minden, hagyták, hogy megfürdessem őket, csináltam vacsorát, nagyon jót ettünk, a szülők el voltak ájulva, hogy sikerült megcsinálnom majdnem mindent egyedül. 

Várom már a holnapot, amikor majdnem az egész napom szabad, mennék már, járnám a várost, meg vásárolnom is kéne. 

Most itt van a két kislány a harmadikról, Camille és Mariam, akik 12 és 7 évesek, sokat játszanak együtt. Tegnap a két fiú volt náluk játszani, ma ők jöttek, mert a szüleik dolgoznak. Akik amúgy szintén nagyon nagyon kedvesek velem, egyszer segítettek bejutni a lakásba, mert nem tudtam kinyitni az ajtót. 

Most négyen nekem csinálnak előadást, nagyon helyesek, nem szabad kimennem,mert meglepetés. Olyan édesek, majd elájultam, mikor mondták.

Kezdem megszokni a napirendet is, meg ők is szoknak engem, a kisebbik ma Maman-nak hívott, mondtam neki, hogy Lili vagyok, amúgy nagyon jól esett. 

Már van nyelvsulim is, holnap vagy pénteken megyek beiratkozni. A barátnőm, Kamilla ma érkezik, már nagyon várom, hogy találkozzunk végre, szerintem nekem is meg neki is mesélnie kell sokat.

Tegnap előtt a metrót is kipróbáltam, térkép szinte nem is kell, minden ki van írva rendesen. Nem olyan mint nálunk, nincsenek ellenőrök, kapun kell lehúzni a jegyet, és ha egyszer lementél a metróba egy jegy elég, nem kell újat venni, ha átszállsz. 10 nap múlva meg is érkezik a bérletem, amit itt bankkártyával kell feltölteni. 

Azt is szeretem ahogy itt a posta érkezik, rádobják a lábtörlőre, szeretem átvenni, meg behozni. 

Most lassan elkezdek kaját csinálni, aztán a kisebbiket leteszem aludni, és ha felkelt szerintem kimegyünk a parkba.

Szeptember2

Még csak 5 napja vagyok itt, de úgy érzem, mintha hónapok teltek volan el, azóta, hogy eljöttem. 

Már kicsit vártam, hogy ez a három nap leteljen a srácokkal, néha szörnyűenk éreztem, hogy itt vagyok Párizsban és nem jártam még be minden utcáját. Ma Kamillával is tudtam találkozni a Trocadéron, negyed óra alatt meg is találtuk egymást. Kijöttünk a metróból és gyönyörű napsütésben ott volt az Eiffel-torony, annyira szép volt. Persze rengeteg turista van ezen a környéken, ami azt hiszem a 16eme, és rengeteg fekete, akik mini Eiffel-tornyokat árulnak (akár gyönyörű pink színben is megvehető) és rohannak, ha jönnek a rendőrök.

A párizsi metrót nagyon szeretem, jó nézni, figyelni az itteni embereket (is). Kezdem érteni mi az a francia elegancia vagy stílus, amit ilyen közhelyként annyit emlegetnek. Igazából semmi extravagáns, vagy nagyon különleges nincs a nőkön, sőt, inkább egyszerűen, mégis nagyon nagyon jól öltözködnek. Kis, apró kiegészítők vagy díszítések teszik érdekessé a ruhákat, meg persze az, ahogy kombinálják őket. Már nagyon vásárolhatnékom van, majd hétvégén. 

Nemrég tornáztam is a nappaliban, mondjuk ennyi kajától valószínű nem fogok nagyon meghízni, de kezdek átszokni ezekre az ételekre, meg arra, hogy az anyagszalvétát (kicsit olyan, mint egy mini konyharuha) az ölembe tegyem.

Ma nagy sírásra keltem reggel, a kisebb fiú, Alexandre, most kezdi az "iskolát", amit itt école maternelle-nek hívnak, hasonló, mint nálunk az ovi, talán kicsit komolyabb. Hisztizett nagyon, se cumi, se Coco&Coco (a két plüsskacsája) nem nyugtatta le, ami nagyon durva, mert ha  azok vele vannak, mikor sír, fél másodpercen belül abbahagyja, tehát már rájöttem, hogy azok nélkül egy lépést se teszek. 

4re jön értem Marianne, megyünk együtt a srácokért a suliba, remélem akkor estig itt marad és akkor nem kell annyira egyedül lennem velük, majd csak holnap. Amúgy tegnap Maxime nagyon kedves volt, sokat segített, mikor Alexandre újabb hisztirohamot kapott. 

Körbejártam ma még itt az utcákat, mielőtt hazaértem, jó sok bolt van itt, pékség, hentes, virágos, könyvesújságos, papírírószeres. Majd akarok venni egy francia újságot.

Tegnap sütöttem csokis sütit a gyerekekkel, nagyon szeretnek főzni, Maxime szakács akar lenni, ha nagy lesz. Minden simán ment, amíg Maxime egyszer rosszul emelte fel a turmixgépet, és az összes csokislötty kisfolyt, kb fél órát takarítottam utána a konyhát, a süti meg nem lett a legjobb, apuka csak annyit mondott, hogy érdekes. Erről eszembe jutott, hogy a csúnya lányokra is azt szokták mondani, hogy "olyan érdekes arca van", úgyhogy arra gondoltam, apuka nagyon diplomatikusan fogalmaz. Maxime kicsit csalódott volt, hogy így sikerült, de majd legközelebb. 

Majd este, vagy holnap tudok írni megint.

Szeptember 3

Pontosan ma 1 hete, hogy megérkeztem, sokkal többnek tűnik, szerintem azért, mert rengeteg minden történt azóta.

Egyre jobban szokom az itt-létet, már könnyebben kiigazodom az utcákon, tudom, milyen bolt hol van, mit kell cisnálni a kicsivel ha hisztiroham jön rá, és hogy kikkel engedhetem el játsszani a nagyobbikat. Ők még annyira nem fogadtak el, mármint ha a szüleik itt vannak, engem nagyon nem engednek a közelükbe, de hát megértem őket, én is utálnám, ha egyik napról a másikra így kéne együtt élnem valakivel. 

Tegnap mentem először értük a suliba, el is tévedtem egy utcával hamarabb mentem le, de még így is hamarabb odaértem. Vettem nekik megelpiből csokis croissant, annak nagyon örültek, de a kicsi rögötn kijavított, hogy az nem csokis croissant hanem pain au chocolat (ami amúgy ugyanaz), magamba gondoltam, hogy egyed, ne dumálj. De az nagyon jól esett, hogy a kicsi megölelt, mikor érte mentem, és adhattam neki puszit is végre és tényleg látszott, hogy örül hogy lát, és végre úgy köszönt, hogy Bonjour, Lili és nem úgy, hogy Bonjour Lizbeth (ő volt az előző au-pair)

Ma fél11től mászkáltunk Kamillával a városban, most én mentem át hozzá Maison Laffitt-be, ami olyan mint egy mesebeli kisváros, nagyon helyes. Mikor hallottam, hogy külvárosban fog lakni, egy ilyen Rákoscsaba 2.0-át képzeltem kis utcákkal, csöndben. Ehhez képest kastélyok, és hatalmas kertes házak vannak, nagy forgalom van a a főutakon, tele van parkkal, kávézókkal, éttermekkel. RER-rel lehet bejutni a belvárosba, ami olyan mint nálunk a HÉV, csak több van belőle, és vannak 2 szintesek is, azok nagyon mókásak.

Ma voltam a latin negyedben, visszajöttek az emlékek tavalyról, amikor együtt voltunk itt a sulival, nagyon furcsa érzés volt. Ugyanabban a palacsintázóban ettünk, ahol tavaly, de a fekete srác már nem volt ott, akivel akkor poénkodtunk, mert olyan bénán csinálta a palacsintánkat. 

Notre Dame-ban hatalmas tömeg volt, kicsit ez élvezhetetlenné tette, de jövő vasárnap szerintem elmegyek megnézek egy misét, meg szeretnék egyszer úgy bemenni, hogy csend van és nem özönlenek be a térdemig érő japánok, meg kiabáló turisták kamerával.

Tegnap még voltam a Musée Rodin-ban is, ami gyönyörű volt, csak a parkra már nem volt időnk, de a Cathedra-szobrot lefotóztam, abba beleszerettem már akkor, amikor kilencedikbe voltam itt. 

A Rodin-múzeum mellett van egy gimi is, pont akkor lett vége a sulinak mikor mi arra jöttünk, úgy éreztem magam, mintha a Vogue magazinból lépett volna ki mindenki, egy az egyben olyan volt az egész, mint a filmekben. Minden egyes srác meg lány hihetetlen jól van felöltözve, én még ilyet nem láttam...

Már megvettem az első francia ELLE-t, amiből eddig egy cikket értek majdnem teljesen, majd akarok szótárazni. 

Most terítettem meg az asztalt, és eléggé lehangolt, hogy ez egyik kaja tuti, hogy gomba lesz...ennyi zöldséget én még sose tuszkoltam magamba, mert általában mindegyiket utálom. 

Holnap megyünk este Kamillával Eiffel-toronyba, ami szintén 10 percre van tőlem, nagyon élvezem, hogy ennyire a belvárosba vagyok. 

Ami még itt nekem nagyon tetszik, azok a virágos üzletek. Sokkal szebbek, mint otthon. Akarok is venni valamilyen virágot még a szobába. Rájöttem, hogy hiányzik a túrórudi, úgyhogy, aki kijön, az legyen szíves hozzon magával 3 csomaggal (lehet többel is csak ez a minimum) mert megőrülök. Ja és a másik ami kéne, az a zöldség leves, vagy huslives grízgaluskával, itt csak potage vagyis krémleves van...ami amúgy finom.

Huha a nagyobbik gyerek most énekli a francia himnuszt zuhanyzás közben,  max hangerőn, legalább mostmár ez fog menni a fejemben és nem a Barbapapa rajzfilm intro zenéje, mert kb 1 hete csak a Barbapapát nézik. Ami amúgy nagyon jó mese, de csak 1 szinkronhang van, aki egy bancsi, és a lányokat is ő szinkronizálja, érdekes. 

Most lassan megyek, mert vacsi lesz, aztán még ki akarok ülni az erkélyre nézni a várost.

SZEPTEMBER 5

Egyik a nap Kamillával sétáltunk itt az utcában meg beszélgettünk, amikor egy nő odaköszönt nekünk, hogy Jónapot. Mondta, hogy csak hallotta, hogy magyarul beszélünk és nem bírta megállni, hogy ne köszönjön. Nemrég ért haza Magyarországról és 10 éve itt lakik. Mondtam, hogy mi au.pairek vagyunk és 10 hónapra jöttünk. Erre persze megkaptuk az általános reakciót, vagyis: "Kint fogtok maradni, meglátjátok" Mondtam, hogy nem.

Sokat gondolkoztam ezen amúgy és rájöttem, hogy azért nem tudnék itt, vagy akárhol máshol élni, mert állandóan azok járnak a fejemben, akiket otthon szeretek. Szerintem ettől egy idő után becsavarodnék...Meg hiába imádom ezt a várost, meg a környéket, a kultúrát, az embereket, a nyelvet, egyzserűen nem érem az "otthont" itt...jó, persze, még csak egy hete vagyok itt, nagyon új minden.

Tegnap beszélgettem a szülőkkel, apuka kérdezte, hogy miért pont Párizs, honnan ez a nagy imádat...és egyszerűen én se tudtam válaszolni rá. Meséltem neki, hogy amikor elkezdtema  gimit, kötelező volt mindenkinek franciát tanulni, tehát azt igazából nem én választottam. Az elején nagyon utáltam, mert nehéz volt (mondjuk most is az) és olyan nagy káoszt éreztem az egész nyelvben. Erre mondta apuka, Renan, hogy de például a matek is kötelező, mégse szerette meg. Megnyugtattam, hogy én se. Akkor elkezdtem neki mesélni, hogy kétszer voltam már Párizsban a sulival és hogy nagyon nagyon élmény volt...talán akkor. De igazából tényleg, én sem tudom, hogy nekem ez honnan jött, hogy ide szeretnék költözni egy időre, és ez az, amivel majd foglalkozni szeretnék. Mondtam még a szülőknek, hogy nagyon nagyon jó tanárom volt/van, úgyhogy nagy részben ez is nyilván közrejátszott.

Ma hatalmas lakoma volt ebédre, ettem 4 kis gerezd sárgadinnyét, szőlőt és kuszkuszt. Amúgy nem vagyok most éhes, remélem azért este anyuka óhajt főzni valamit. 

Olyan jó idő van itt, 22 fok, úgyhogy lehet, hogy lemegyek kicsit sétálni, még kiélvezem ezt az időt, amíg lehet. Este meg Eiffel-toronyba megyünk, azt már nagyon várom.

Holnap még szerintem tudok írni valamikor délelőtt, fél5re megyek csak a srácokért suliba. 

SZEPTEMBER 7

Kezdenek egyre gyorsabban telni a napok, egyre jobban beleszoktam az itteni életbe. Már találtam nyelviskolát, (L'école Étoile) ami még elég jó árban van, és nem kell külön fizetni a könyvekért, ami itt kész csoda. Kellett szintfelmérőt írni, meg volt egy kis szóbeli is, ami elég egyszerű volt, el kellett mondani egy napomat. Az írásbelimre azt mondták, hogy elég jó szinten vagyok, aminek azért örültem.

Persze csodálkoztam volna, ha nekem valami simán megy...Kártyával akartam fizetni, de nem fogadta el, a délutánom azzal ment el ezután, hogy az OTPt hívgottam. Mint kiderült AnyuApu limitet tettek a kártyára, csak napi 50.000et költhetek. Pedig tudásom növelésére akarok pénzt költeni, na mindegy. Úgyhogy ma visszamentem a suliba, és felét készpénzzel felét meg kártyával fizettem.

Ma még voltam a cégnél is, akikkel kijöttem, azt hittem fizetni kell nekik, de nem, úgyhogy nem szóltam, majd szólnak ők ha pénz kell nekik. Volt ott még rajtam kívül egy svéd meg egy abgol lány, meg egy másik, aki meg se szólalt, tehát nem tudom, ő honnan jött. A céges nő sokat segített, mondta hova lehet menni bulizni, és mit kerüljünk el, meg hogy hol vannak jó boltok. Ez főként a svéd lányt (aki amúgy japán vagy kínai) érdekelte, aki közölte, hogy nem akar tanulni, inkább vásárolni akar egész nap. Erre mondta neki a nő, hogy ennyire jól tud franciául? (Amúgy angolul beszéltünk itt) Mire a lány: nem, alig tudok valamit. Nem tudom, így hogy fog majd kommunikálni a gyerekekkel.

Hazafele az angol lánnyal jöttem, akinek szintén 2 gyerekre kell vigyázni, de neki saját lakása van, a családtól "kapta"...nem rossz. Nagyon nehéz volt angolul beszélni, volt hogy egy mondatba kevertem a kettőt, mert annyira erre van átállva az agyam, hogy néha már franciául gondolkozom...olyankor kicsit megijedek magamtól.

Ma nagyon úri dolgom van, egész nap jártam a várost, fél5re mentem megint a gyerekekért. Alexandre mindig megölelget, amikor jövök érte...Már nagyon kedzem megszeretni őket, a nagyobbik csinált nekem szappant. Poénkodtunk Kamillával, hogy biztos büdös vagyok, de az egész családnak csinált, szóval gondolom nem...

Hazafele az iskolából összetalálkoztunk a harmadikon lakó pasival, meg a lányával, és most átmentek hozzájuk játszani, szóval nyugi van. Este meg jönnek vendégek, ha jól értettem Alexandre keresztszülei, vagy csak az egyikük, nem tudom, mert olyan gyorsan beszéltek.

Azt már sokadszorra elfelejtem írni, hogy nagyon furcsán etetik a kisgyereket. Általában nem eszik meg mindent, például tegnap valami bab-szerű dolog volt, báránnyal (amit 10 perc rágás után esetleg le lehet nyelni) és a kicsi mondta, hogy nem szereti a babot. Apuka addig küzdött amíg a gumicukor-taktikával (ha nem eszed meg nincs gumicukor) bele nem tuszkolta a fiába a kaját. És akkor a felnőtt elégedett, mert a gyerekbe nyomta az ételt, amit nem szeret...komolyan nem értem. Én már azt hittem rosszul leszek, apuka kivett egy gumicukrot, és így lóbálta a gyerek előtt, a babos kanállal együtt, hogy ha 1 kanállal megeszik az 1 gumicukor...Amúgy tényleg nagyon rendesek és kedvesek velem, anyuka mondta tegnap, hogyha akarok sportolni járni, és nincs pénzem ír egy csekket és majd visszafizetem, de hoztam magammal egy dvdt, úgyhogy azzal heti négyszer tornázom, meg majd akarok futni, ha meglesz a futócipőm.

Na, azt hiszem megjöttek a srácok, majd talán holnap este, vagy csütörtökön írok újat.

SZEPTEMBER 11

9 éve ilyenkor, Anyu Amerikában volt, egészen pontosan Bostonban...Emlékszem, hogy Apu vitt minket iskolába, és akkor hallottuk a rádióban, hogy mi történt. Én tudom, hogy nem értettem rendesen, és emlékszem, hogy Apu kicsit kiabálva mondta, hogy "micsoda?" és felhangosította...

Semmi köze igazából ennek a bloghoz, meg ehhez a témához, csak gondoltam megemlékezem kicsit Róluk.

Lassan itt is sötétedik, vacsora lesz, az előbb kérdeztem, hogy segítsek e, de apuka mondta, hogy nem kell. 

Tegnap voltam a Champs-Élysées-n, a Diadalívtől sétáltam le a Concorde térig, onnan pedig bementem a Tulériék kertjébe. Folyton, ahogy ezeket a helyeket újra meg újra bejárom, eszembe jutnak a sulis párizsi kirándulások...nagyon jó. Mondjuk most végre rendesen meg tudtam nézni a boltokat a Champs-Élysées-n, mert tavaly a sulival kb. futva tettük meg azt a szakaszt.

Megittam az első Starbucks kávémat, szerintem nem raktak bele cukrot és drága volt, ráadásul nem értettem, amit a pasi franciául kérdez tőlem, szóval muszáj volt angolra váltani, amit ilyenkor utálok.

Ma végre vásároltam, mert igazából tegnap akartam, csak a nagyobbik gyerek végighányta az éjszakát, tehát egész nap vele voltam. Mindenesetre bevettem egy normafloret, ki tudja...de már jól van, szerencsére.

Amúgy nincs nagy olcsóság itt, a Forum les Halles-ban voltunk Kamillával, ami egy 4 szintes bevásárló központ. Most derült ki, hogy Rékával ugyanazokat vásároltuk, csak ő otthon, anélkül, hogy tudtuk volna...

Hazafele még kiültünk a Szajna partra Kamillával, a Notre Dame mellé, meg abba a parkba, ami itt van közel hozzánk. Onnan pont látni az Invalídusok Dómját, a srácokkal mindig oda ülünk le suli után.

Holnap remélem már tudok tovább aludni, mert ez az apuka egyszerűen annyira hangos, hogy a legkésőbbi időpont az a fél10, amíg aludni tudok. 

Más egyéb nagyon nem történt, azt kivéve, hogy kipróbáltam tornán a második edzésprogramot, úgyhogy mozdulni nem tudok most. 

Amúgy a legérdekesebbek az emberek a Champs-élysées-n, meg amúgy mindenhol. Az egyik legfurcsább amit láttam, az az volt, hogy egy hajléktalan ült a kutyájával, és ahogy ránéztem azt láttam, hogy nagyon nagyon vigyorog, de nem rám. és próbáltam bemérni kire, és megláttam, hogy egy nagyon csinos, gazdag nővel úgy mosolyognak egymásra, mintha  mindkettőjük előtt megjelent volna az atyaúristen. Aztán a nő ment tovább, a férfi maradt a földön.

SZEPTEMBER 13

Tegnap Kamillával elmentünk a Pere-Lachaise-be, ami Párizs egyik legnagyobb temetője. Nagyon abszurd és bizarr volt, hogy a sírok között fotózunk, olyan rosszul is kezdtem magam érezni egy idő után, fényképezőgéppel a kezemben. Ennél már csak azok a családok voltak szörnyűbbek, akik a sírok előtt fotózkodtak...

Én mindenképp meg akartam nézni Piaf sírját, Kamilla meg Oscar Wilde-ét, mert a Paris, Je t'aime című filmben Oscar Wilde sírja előtt játszódik az egyik rész. Természetesen egyiket sem sikerült megtalálnunk, mert olyan kaotikus számozás van, hogy egyikünk sem bírta követni. van egy nagy térkép, azon meg lehet nézni, melyik parcellában nyugszanak a híres emberek.

Volt egy "kiállítás" is, két oszlopba voltak fotók, hogy melyik országban hogyan temetkeznek. Nagyon érdekes látni, hogy mennyire más kultúrák vannak, nekem annyira természetes, hogy a fekete a gyász színe, vagy hogy fehér legyen egy sír, máshol meg minél jobban színesítik, díszítik. A Kerepesi temető is ott van a plakátok között, le is fotóztam.

Piaf és Oscar Wilde sírja helyett viszont megtaláltuk Chopin sírját, ami tele volt lengyel zászlókkal, meg emlékekkel.

Nagyon régről vannak sírok, 1700as évekből is. Akkor nem is sírokat csináltak, hanem kis kápolna-szerűségeket, amiben egy család temetkezett. Vagyis gondolom, ilyen csak a vagyonosabb családoknak volt.

Mindketten nagyon lefáradtunk ezután, nyomasztó az egész, úgyhogy átmentünk a Champs-Élysées-re, ahol én gyorsan magamba tömtem egy csokis muffint meg egy latte-t, amitől valamennyi energiám visszajött.

Most akartam elkezdeni tornázni, de anyuka hirtelen hazajött, mondta, hogy ma nem dolgozik, meg valami autóról meg garázsról magyarázott, de szerintem ma akkor itthon lesz...

Amúgy anyukával egyre jobban kijövök, nagyon rendes meg kedves. Amikor mondtam neki, hogy október végén pénteken érkezik ide a barátom és kérdeztem, hogy kimehetek e elé a reptérre délelőtt, és utána persze elmennék a srácokért a suliba, mondta, hogy akkor kivesz egy szabadnapot péntekre, és így 4 napunk lehet együtt. 

Ennek nagyon örültem, mert tényleg kedves tőle, hogy így figyel rám. Karácsonyra 10 napra mehetek haza, de csak 23án este, vagy 24én reggel tudok jönni...amin eleinte nagyon kiakadtam, de aztán rájöttem, hogy nyilván ők is inkább itthon lennének, és nem dolgoznának 23-án, de muszáj nekik, úgyhogy mindegy, így is kaptam 10 napot, ami azért nagyon jó. 

Amióta itt vagyok, egyre fontosabb lett az idő. Hánykor esznek a gyerekek, ahhoz képest hánykor kell elkezdeni főzni, mikor kell elindulnom értük suliba, mennyi idő van még addig, amíg Anyuék vagy a többiek kiérnek ide, vagy hogy hány hete vagyok itt...furcsa.

Amúgy nagyon jó dolgom van, mert Anyuék jönnek október elején, utána Dani október végén, november húgom, meg Apu húga, meg unokatesóm együtt, nővérem meg hetente váltogatja, de azt hiszem ő majd novemberben. 

Mondjuk sokkal könnyebb így, hogy van email, meg skype, mert szerintem megőrülnék, ha 1 hetet kéne várnom a levelekre. Így kicsit olyan, mintha mindenki itt lenne velem, de mégis messzire. Nem is tudom, hogy aki 10 éve ment el az országból, az hogy bírta??

Múltkor gondolkoztam azon, hogy tényleg igaz, hogy ennek a városnak van valamilyen varázsa, valami, ami körüllengi, amitől más lesz, mint a többi...persze, ezt lehet, hogy belemagyarázzák a Párizs-imádók, meg a francia kultúrát-imádók, de tény, hogy itt van valami olyan hangulat, amit más városban eddig nem láttam. Ettől függetlenül nem tudnék itt élni, néha nagyon zavar, hogy keveset beszélek magyarul. Amit még nem szeretek, az az, hogy kérek valamit franciául a boltban, és angolul válaszolnak...főleg ezeken a turista helyeken. 

Ahogy tudok írok megint, hétvégén valószínű nem leszek Párizsban, mert megyünk Bretagne-ba a családdal, de addig igyekszem. 

SZEPTEMBER 17

Most, ahogy leírtam a dátumot, olyan furcsának tűnik, egyre gyorsabban kezd telni az idő.

Tegnapelőtt éreztem végre azt, hogy megszoktuk egymást a srácokkal. Én nem gondoltam soha, hogy nehéz gyereket nevelni, vagy egyáltalán gyerekekkel lenni. Pláne nekem, aki csak babázott és ha lego volt, abból is mindig kertet meg palotát csináltam és Barbie-házam volt, és Götz-babáim. És most focizom, rendőröket, pisztolyokat és tűzoltóállomásokat "kell" rajzolnom, legozunk rengeteget, én eddig enm nagyon mertem nyúlni semmihez, a feladatom annyi, hogy megkeresem az alkatrészeket, Maxime pedig épít.

Tegnap segítettem Maxime-nak franciaházit írni, nagyon rosszul olvas. Konkrétan egy szót 1 percig néz, mire összerakja, és nagyon utálja. Minden szerdán jár "ortophoniste-hoz" (vagyis ezt szokták mondani) aki segít neki. Nagyon szeret főzni, ezért ez a dokinéni azt adta neki házinak, hogy csináljon egy sütit, de teljesen neki kell egyedül. Alexandre-ot leraktam aludni, Maxime felvette a kötényét, meg a szakácssipkáját, és elmagyarázta hogy ő a séf, én csak nézhetem vagy az asszisztense vagyok, aki segít, ha ő nem ér el valamit. Lelkesítettem, meg dicsértem, ha kiolvasott valamit, de még így is elment a kedve az egésztől, hogy nem tudja kiolvasni. Ott hagyta az egészet, a konyha úgy nézett ki, mint ha 1 hete nem pakoltam volna el benne...Úgyhogy akkor mondtam, hogy jó, tartunk 2 óra szünetet, de aztán be kell fejezni, mert egy szakács nem hagyja ott amit süt. és két óra múlva, magától visszavonult a konyhába. Ez a taktika a házinál is működik, sokkal jobban, mint amikor az apja kiabál vele, hogy írja meg a házit és addig nem kelhet fel az asztal mellől és nem kap vacsorát, amíg nincs kész. Én meg arra gondoltam, miért ne pihenhetne két feladat között? Addig én Aéexandre-ral színeztem, meg megpróbáltam neki kórházat, krokodilt és tengeralattjárót rajzolni, mert ezek voltak őfelsége kívánságai. Maxime is néha odajött, segített, aztán ment vissza szó nélkül és befejezte a házit. Hibátlan lett neki.

A szülők tegnap este elmentek szórakázni, szóval nekem kellett egyedül lefektetni a gyerekeket. Úgy éreztem magam, mintha én lennék az anyukájuk, mert a szülők kemény fél órát töltöttek otthon a gyerekeikkel. Megvacsoráztunk és jött értük a taxi, Alexandre elkezdett sírni, de gyorsan vittem neki a nyulait, meg az ölembe vettem és elkezdtünk legózni. Utána mondtam, hogy jó, 5 perc még, aztán fogmosás, akkorra már mindkettő nagyon álmos volt, Alexandre még rájött, hogy ő túl jól viselkedett eddig, úgyhogy elkezdett hisztizni, hogy egy (lexikonméretű) könyvvel akar aludni. Nagy nehezen kiszedtem a kezéből, adtam nekik puszit is, már megengedik. És elaludtak, de annyira féltem, hogy felkelnek, levegőt is halkan vettem kábé, hogy teljes csönd legyen nekik. 

Szóval mostmár úgy érzem, hogy ha nem is teljesen, de elég jól beleszoktam a dolgokba, és megszerettem a srácokat, és a szülők is nagyon nagyon kedvesek hozzám. 

Holnap utazunk hétvégére Lille mellé, ahol a nyaralójuk van. Kíváncsi vagyok, milyen lesz. Jövőhéten meg au-pair buli van, az össze au.pair aki idén érkezett Párizsba, összejön. Már megismerkedtünk Kamillával még két lánnyal, az egyik kanadai a másik holland. A kanadai lány mondta, hogy karácsonyra se mehet haza, mert annyira drága a repülőjegy, és se a szülei se a barátja nem tudja meglátogatni. Furcsa, hogy csak ilyenkor jövök rá, mennyire szerencsés is vagyok. 

 SZEPTEMBER 19

Hát, nem sikerült elutaznom a családdal a Lille melletti kis faluba, mert péntek este belázasodtam és inkább itthon maradtam. Amikor elmentek, akkor jöttem rá, hogy még sosem voltam egyedül, amikor beteg voltam. Anyu nagyon aggódott, mert nem szoktam lázas lenni, de egész este beszéltünk és az jó volt. 

Amúgy nem bánta meg, hogy itthon maradtam, mert szombat délután volt a gimimben a nosztalgia-nap, amin így, hogy van skype, én is részt vehettem, vagyis láthattam a többieket. Nagyon furcsa érzés volt újra látni azokat, akiket 4 éven keresztül minden nap láttam...sokat jelentett nagyon, hogy majdnem mindenki ott volt és tudtunk beszélni. Este átjött Kamilla akkor már sokkal jobban voltam, mert majdnem az egész délutánt átaludtam. Elkezdtünk palacsintát sütni, meg Szex és New Yorkot nézni, a sorozatot. Most jöttünk így rá igazán, hogy milyen jó az, hogy mi itt vagyunk egymásnak  és nem teljesen egyedül érkeztünk ide.

A jövőhét lesz az utolsó hetem suli nélkül. Már nagyon várom, hogy elkezdődjön, igazából hiányzik az, hogy közösségben legyek, tanuljak, meg teljesítsek. Kicsit félek, mert ezekben a csoportokban minden egyes óra úgy kezdődik, hogy 3 mondatban mutasd be magadat, és én ilyenkor egyszerűen mindenről tudnék beszélni, csak magamról nem, az a legnehezebb, pláne 10 idegen ember előtt 3 mondatban. Franciául. 

A srácokkal egyre jobban kijövök, nagyon kezdem megszeretni őket, sokkal helyesebbek, mint az elején. Főként Maxime kezdett elfogadni mostanra. Szeretem nézni, ahogy néha együtt játszanak, Alexandre mindenben utánozza Maxime-ot, figyeli minden mozdulatát, követi. Nagyon édes, annak ellenére, hogy ez a hároméves kor nem a legbájosabb időszak.

Ma nagy nehezen rászántam magam, hogy délelőtt, amíg Kamilla készülődik, kitakarítsak meg lecseréljem az ágyneműt. Kicsit felnőttem most, úgy érzem, mert eddig sosem én húztam le az ágyneműt és nem én vásároltam magamnak, nem főztem és csak nagyon ritkán mostam. Ja, és nem vigyáztam 2 kis srácra, nem figyeltem arra, hogy van e pénzem, mennyit keresek, mennyit tegyek félre...hirtelen, nagyon hirtelen változott meg minden és változtam meg én is, mármint ezekben a dolgokban. 

Amit még a gyerekeknél észrevettem, az az, hogy a gyerekekben nagyon sok erőszak van. Talán pont annyi, mint amennyi kedvesség, meg szeretet...mert van, hogy egyik percben Alexandre az ölemben ül a másik percben, pedig "megüt". Persze maximum a térdemet éri el, és az sem fáj igazán. Mármint fizikailag. És ugyanígy ütik egymást is Maxime-mal és van, hogy az egész arcukon ez a teljes erőszak és gyűlölet van a másik iránt, aki igenis elvette a legómat. Közben pedig imádják egymást, Maxime ahogy kijön az iskolából Alexandre-ot keresi, figyel rá, ha sokan együtt fociznak, vagy segít nekem lecsillapítani őt, ha rájön a hisztiroham.  

Reggel, ha nincs iskola, ugyanúgy tévéznek, mint én régen a húgommal. Egymás mellett ülnek szorosan, közbe tömik magukba a müzlit és nincs külvilág meg semmi és senki se, csak a mese. Ahogy újranézem ezeket a meséket, amiket én is néztem gyerekként, rájöttem, hogy teljesen máshogy láttam akkor. Valahogy elvarázsolt a mese, így benne voltam én is gyakorlatilag és olyan rossz, hogy már nem érzem ezt. De legalább ilyen jó, hogy ugyanezt látom az ő arcukon.

Múltkor meséltem Anyunak, hogy mennyire rossz lehet a szülőknek, hogy nem ők azok, akik elhozzák a fiaikat az iskolából, nem ők azok, akik játszanak velük, és nem ők azok, akik segítenek nekik házit írni. Nem látják őket napközben, vagy, akkor amikor más gyerekekkel játszanak (nagyon érdekes amúgy)... És mindezt azért, hogy ennek a két gyereknek meglegyen mindene, ami  szintén kell ahhoz, hogy boldog gyerekkora legyen. Ezért tudnak két helyre menni nyáron nyaralni és ezért van meg körülöttük minden, amit szeretnének. Nem tudom, tényleg nem tudom, hogy melyik a jobb. Kevés pénzzel élni, úgy, hogy azt mondod a gyerekednek, hogy nem, járhatsz külön angolra/matekra/teniszre stb., de közben te vagy az, aki várja a kapu előtt az iskolában és te játszol vele délutánonként, vagy minden anyagi dolog megvan, viszont az a két ember, akiket ők a legjobban szeretnek, nincsenek velük délután, csak heti 2 napot töltenek együtt. És egy idegen lány az, aki addig vigyáz rájuk. 

De lehet, hogy nem ennyire sarkalatos ez az egész, lehet, hogy van egy egészséges egyensúly a kettő között, de komolyan nem tudom, hogy én majd hogyan szeretném ezt csinálni. Meg, megint, hihetetlen nagy szerencsém volt egész gyerekkoromban ezzel kapcsolatban. És van még most is, azt hiszem. 

 TÁVSZERELEM, TÁVSZERETET

Nem emlékszem arra a napra, amikor eldöntöttem, hogy Párizsban szeretnék élni, tanulni, dolgozni egy évet, mielőtt elkezdem az egyetemet Budapesten. Mintha ötlet sosem lett volna, mintha ez mindig is természetes lett volna számomra, hogy én érettségi után indulok.

És most itt vagyok, Párizs belvárosában, az ágyamban, laptoppal az ölemben, 18 évesen, távol és mégis közel a családomtól, a barátaimtól. És a szerelmemtől.

Mielőtt megismertem, egyszer, azt hittem szerelmes vagyok. De most, hogy összetartozunk rájöttem, hogy ez az érzés, ez az, amit így hívnak. Közhelynek tűnik most minden, amit írok, de a közhelyekben mindig van igazság, ezért is váltak közhelyekké.

Boldog voltam, mielőtt kijöttem ide, leérettségiztem, egészen elégedett voltam az eredménnyel, imádtam a családomat és a barátaimat, egy hosszabb rossz időszak után, úgy éreztem, hogy boldog vagyok. Egy nyár volt hátra az indulásig, egy utolsó igazi gimis nyár. És persze, hogy ilyenkor tréfál meg az élet és hoz össze valaki olyannal, aki mindennél fontosabbá válik majd számomra, aki nélkül nem tudom magam elképzelni.

Tudtuk, hogy vége lesz. Ha nem is vége, de augusztus 28-án valami azért mégiscsak véget fog érni. Nem a szerelem, nem az, hogy mi együtt vagyunk.mert szeretni távolból is lehet, és mi együtt vagyunk.

Rengetegszer megfordult a fejemben az, hogy nem költözöm ki. Itt maradok azzal, akit szeretek, azokkal, akiket szeretek és elkezdem az egyetemet. De tudtam közben, hogy nem ilyen vagyok, hogy nem adom fel, mert végig akarok menni ezen az úton, akármennyire is szeretem. De nem számoltam azzal a lelkiismeret-furdalással, amit most érzek, azzal, hogy azt, akit szeretek, igazán szerelemmel szeretek, ott hagyom. Nem, nem jó szó ez, hogy "otthagyom" mert itt van Velem, így is, de mégis. hogy ez tulajdonképpen egy távszerelem.

Nehéz. Nem áltatom magam azzal, hogy könnyű.

Sosem gondoltam volna, hogy valakit ennyire szerethetek  és hogy valaki így képes engem szeretni. Sokan nem hiszik el.nem hiszik el, hogy végig csináljuk. Pedig pont ő az, többek között, aki erőt ad ahhoz, hogy folytassam, hogy végigcsináljam, akkor is, amikor nehéz és elegem van.

Soha, egy percre sem bántam meg, hogy így döntöttem, mert tudom, hogy van most bennem valami akkora erő, ami miatt képes vagyok bármire. És ez nekem most a szeretet, az, hogy akik otthon vannak, azok várnak vissza és ugyanúgy gondolnak rám, ahogy én rájuk, minden egyes nap. De legfőképpen pont az a szerelem, amiből így távszerelem lett, az az, ami a legnagyobb energiát és erőt adja ahhoz, hogy sikerüljön.

És boldog vagyok. A 18. születésnapom óta olyan boldog vagyok, mint azelőtt soha. 

 SZEPTEMBER 25

Nemrég értem haza, ma volt az au-pair parti, amikor az összes au-pair, aki idén érkezett összegyűlik. Előtte találkoztam még egy kanadai lánnyal, akit már régebb óta ismerek, és együtt mentünk. Mikor beértünk, olyan volt, mintha egy terembe összezsúfoltak volna 300 lányt meg 2 fiút, akik mind más nemzetiségűek. Mindenki más nyelven beszélt, de főként angolt meg franciát lehetett hallani. Én a kanadai lánnyal franciául beszélgettem, mert nagyjából egy szinten vagyunk, de van egy holland lány is, aki viszont semmit nem beszél, úgyhogy hol angolról váltottunk franciára, hol fordítva, most zsong ettől az agyam, nagyon nehéz volt így két idegen nyelvet váltogatni. Magyarokkal természetesen nem találkoztam, mert nem akartam egyesével mindenkihez odamenni, hogy te magyar vagy? De lehet, hogy jobb is, nem azért jöttem ide, hogy magyarul beszéljek.

Olyan érdekes, hogy ennyi nemzetiség gyűlik össze, és megértjük egymást...meg most, hogy ezekkel a lányokkal találkoztam rájöttem, hogy ugyanazok a gondjaink, hogy rosszak a gyerekek - nehéz franciául fegyelmezni, mert mire összerakom a mondatot, addigra leugrott az ablakból - hogy hiányoznak azok, akiket egy jó időre otthon hagytunk, kevés a kaja, máshogy esznek...Az amerikai, kanadai és az ausztrál lánynak is furcsa volt ez a puszilkodás, kérdezték hogy Magyarországon ez hogy van. Meséltem, hogy nálunk is van puszi-puszi, ha találkozol valakivel, de mi bal oldalra hajolunk először, míg a franciák jobbról adnak, és ekkor lejátszódik egy nagyon kínos jelenet, (amit én is átéltem apukával a reptéren) hogy középen találkoztok, mindenki rángatja-rázza a fejét ide-oda, és aztán nevetnek a franciák és mondják, hogy hát, ilyen a francia puszi. Érdekes, mennyire eltérő szokások vannak ilyen apró dolgokban is. 

Utána valahogy csatlakozott hozzánk egy ausztrál és egy amerikai lány is, nagyon helyesek voltak. Az egyik mesélte, hogy amikor megérkezett a kisfiú, akire vigyáznia kell úgy köszöntötte, hogy csúnya vagy, menj vissza Amerikába. Ehhez képest nekem elég jó dolgom van azt hiszem. 

Még beszéltem egy másik lánnyal is, aki csak úgy odajött, hogy ők mennek este valamilyen bárba, megyünk e velük. De elég messze van tőlem, és egyedül itt éjjel nem akarok hazajönni, úgyhogy megvárom a jövőhetet, amikor Kamilla itt lesz, és akkor nálunk tud aludni. 

Amúgy minden rendben, simán ment ez a hét, lassan egy hónapja, hogy itt vagyok. Alexandre szerintem már teljesen elfogadott, Maxime kevésbé, csütörtökön volt egy nagy vitánk, amikor kirohant a lakásból, anélkül, hogy megkérdezte mehet e. Akkor nagyon leszidtam, de ma nagyon kedves volt velem, szerintem már egyre jobban elfogad. Tegnap este nagyon jó volt velük, csütörtökön pedig egész nap a kicsivel voltam, mert megint sztrájk volt, most éppen a tanárok sztrájkoltak. Itt úgy nézem ez elég általános egy-két hete az "ratp" sztrájkolt, ami olyan mint nálunk a bkv. 

Hétfőn véget ér a jó világ, megyek vissza a suliba, heti háromszor 9-11ig lesznek óráim, ami szuper, mert így van még egy kis délelőttöm és az egész délutánom szabad. Senkit nem ismerek abból a csoportból, ahova beosztottak, remélem nem azzal kezdődik majd az óra, hogy mesélj magadról 5 kerek francia mondatban, mert akkor megőrülök. 

Azért, ahogy elnéztem ma ezen a találkozón az embereket, csodálom néhány szülőnek a bátorságát hogy rábízza pár emberre a gyerekét. Persze nem akarok így külső alapján ítélkezni, mert attól még, hogy "így" néz ki, lehet, hogy szuperül ért a gyerekekhez, csak azért mégis, így első benyomás alapján főleg a külső alapján alkotunk véleményt valakiről. Azon is gondolkoztam, hogy tizenéves srácokra hogy bízhatja rá valaki a gyerekét, de lehet, hogy itt is bennem van a hiba, mert ha belegondolok miért is ne lenne lehetséges, hogy jobban vigyáz a gyerekre, mint egy lány? 

 SZEPTEMBER 27

Ma voltam először suliban. Reggel persze nagy rohanás, a lakásban 5-en rohangáltunk, nehezítette a dolgot, hogy Alexandre egyfolytában sírt, nem tudom miért, a szülei sem tudtak vele mit kezdeni, hajtogatta, hogy nem akar suliba menni, nem akar enni, és ha valaki megszólalt ordított, hogy "Elééég"...remélem ez a hangulata nem tart ki estig, mert akkor egy élmény lesz a mai délután. Akkor üvöltött a legjobban, mikor anyuka apuka megpróbálta kituszkolni az ajtón, én közben persze késésben voltam, és csak azt hallottam, hogy anyuka nagyon türelmesen magyaráz neki, hogy: "Lili is ma megy először iskolába, és ő se sír..." Pedig mennyit sírt, mikor suliba kellett menni, gondoltam magamban. Kezdődött az ovival, az általánost is végigsírtam, mármint az elején. 

Tavaly mennyire más volt, mikor suliba mentem. Tudtam, kik lesznek ott, kb. tudtam milyen lesz a mai nap, de a legjobb az volt, hogy amikor beértem, akármennyire is álmos voltam, és utáltam hogy ma duplamatek van, örültem valahogy, mert ott volt majdnem mindenki akit szeretek, és olyan jó közösség volt. 

Ma reggel erre gondoltam, ahogy metróval mentem, (nagyon közel van, 3 megálló) meg arra, hogy most fogalmam sincs kik lesznek ott, hol van a termem, milyen lesz a tanár...Amikor beértem a terembe konkrétan mindenki németül beszélt. Én azért megkockáztattam egy Bonjour-t, mert talán mégis sikerült egyszer az életben valamit elsőre megtalálnom, vissza is köszönt mindenki...Az egyik lány kérdezte, hogy német vagyok? Mondtam, hogy hát nem. Kiderült, hogy engem, egy angol, egy cseh és egy lengyel lányt leszámítva mindenki német. Nem tudom, miért így rakták őket egy csoportba, nekik sem jó szerintem, mindegy.

Fogalmam sincs milyen szinten vagyok, de a tanárnő nagyon helyes, persze be kellett mutatkozni, meg mesélni kicsit, ki hány gyerekre vigyáz. Isteni nagy szerencsém lehet, mert az egyik lány 7 gyerekre vigyáz...anyuka közben otthon van, de szerintem hét gyerek mellé én felvennék 2 au-pair-t is, ez brutális lehet...nekem kettő is elég.

Az óra jó volt, én még inkább csak figyelek, mint beszélek, most így elsőre. Nagyon nehéz szöveget vettünk, van házi is, az is brutál, mert közmondásokat kell kitölteni, szerintem abból google.com lesz...

Tegnap még voltam piacon is a kanadai meg a holland lánnyal, nagyon jó volt. Ugyanazt lehet kapni, mint a többi boltban, csak sokkal olcsóbban, meg gondolom feketén, mert rendes Converse cipők voltak olyan 25-30 euróért a 60 helyett, büszke vagyok magamra, hogy nem vettem egyet se, csak képeket a falamra. Amúgy egyedül nem tanácsos odamenni szerintem, főleg ha lány vagy, mert ezek a kereskedők 2 km-ről tudják ki a külföldi és ki nem, mindegyik beszél hozzád meg húz be a boltjába, hogy vegyél valamit. Elég rossz már az a környék, olyan volt, mintha nem is Párizsban lennék, iszonyat nagy kosz van, minden nagyon csúnya, főleg az emberek, akik ott vannak. De érdemes menni, mert szuper ékszerek vannak. Nekem persze élből sikerült feketén venni valamit, mert  jegyet akartam venni és elém állt egy pasi, hogy rossz az automata, vegyek tőle. És mondtam hogy nem, én automatában szeretnék venni, mert láttam, hogy működik.  Arrébb akartam menni, de követett és magyarázott, hogy rossz, de én addigra már nyomkodtam gyorsan, mert működött egy ideig, de aztán meg rájöttem, hogy rossz automatánál vagyok, mert itt csak a bérletet lehet feltölteni, a pasi közbe egyfolytában mellettem volt és ütögette az automatát és magyarázott, hogy nem jó. Elég ijesztő volt az egész, úgyhogy mondtam, hogy jó, veszek tőle, de úgy fizettem, hogy a táskámban hagytama pénztárcám és onnan kotortam ki az aprót.  Olcsóbban odaadta, utána gyorsan elhúztam, mert szörnyű volt az egész helyzet. Persze tegnap este kaptam meg a bérletemet végre...

Amúgy szeretem a piacokat, mert olyan jó hangulata van mindenkinek, az eladók hangosak meg énekelnek, táncolnak, meg egyfolytában vigyorognak a gazdag női turistákra. A kedvencem, amikor akció van, és ki van írva, hogy egy cipőt veszel az 10 euro, de ha veszel 3 ugyanolyat, akkor csak 15...

Végre van itthon kaja, ami nagyon jó az egy hét "nincs itthon semmi, mit együnk ma" után. A pasi most itthon van, mert elment focizni a gyerekekkel és ráesett a lábára, úgyhogy nem tud rendesen járni, nagyon vicces, amikor menne összeszedni Alexandre-ot, aki egy szék tetején ugrál és az istennek nem jön le, de nem tud odamenni mert nem tud felkelni a székről és nagyon ideges...de csak magamban nevetek, megyek neki mindig segíteni. Most meg anyuka is hazajött, ő sose dolgozik hétfőn, nem tudom, akkor nekem minek kell, na mindegy. 

Nekiesek a házimnak...régi szép idők...

 OKTÓBER 2RŐL 3RA VIRRADÓAN

Hát talán ezt akarta ez a mai este, hogy visszatérjen a várva-várt ihlet, mert ezért nem írtam sokáig, mármint az ihlet eltűnése miatt, de visszatértem. Azt mellékesen megjegyzem, hogy 2:09 van, én azért vagyok még fent, mert babysitting van, na most nekem senki nem mondta, hogy ilyen sokáig mennek el ezek a szülők bulizni...azért félek közben, mi van, ha valami bajuk esett...Az előbb ülve elaludtam, annyira fáradt vagyok, de arra gondoltam, ha már itt virrasztok, hasznossá teszem magam.

Kezd nagyon felgyorsulni az idő, már október van, egy hónapja itt élek. Azt hiszem, sokat változtam ezalatt az egy hónap alatt. Megtanultam, milyen az, amikor nincsenek veled azok, akik 18 éven át minden nap veled voltak, milyen az, hogy belecsöppensz egy idegen kultúrába, milyen kiszakadni a szobádból, a megszokott mindennapi rutinodból és átcsöppeni egy itteni rutinba. Ami most a következő: heti háromszor nyelviskolába járok, ami szerencsére negyedórára van, metróval. Hétfő, kedd, csütörtök, egyes terem, 9-11ig, fogalmam sincs, milyen szintű csoport. De lehet, hogy erről már írtam, kezdek összezavarodni. 

A tanárt nagyon szeretem, bár nem annyira, mint ez előzőt (Kántor Tanárúr khm:) Furcsa úgy nyelvtant tanulni, hogy a magyarázatot is franciául hallom, de nagyon jó, sajnos holnap tanulnom is kell már, van házi, sőt, a kedvencem, hogy minden hónapban vizsgázni fogunk, nem tudom ennek mi értelme, ez csak egy nyelviskola végülis...

Szóval sűrűsödnek a napok, mert tanulni is kell, ezenkívül itt a két gyerek, akik szuperek, mostanra komolyan megszerettem őket. Egyik este (apuka még nem ért haza) vacsoráztunk, amikor Maxime mondta, hogy ő szeretne egy testvért, nagy csönd, majd megkérdezte, hogy ő hány éves volt, mikor Alexandre született. Anyuka mondta, hogy 4 és fél, mire Maxime: nagyon jó, akkor négyévente szülessen egy kistestvér. Mi nevettünk anyukával, aztán eszünk tovább, én Maxime-ot figyeltem, akin nagyon látszott, hogy gondolkodik, majd egyszercsak kinyögte: Mama, én csak fiú testvért szeretnék, lány nem kell. Anyuka mondta, hogy ezt nem ő dönti el. Maxime: akkor a hasad az, aki eldönti? (én eddigre már nagyon mulattam magamban) Anyuka: hát tulajdonképpen igen. Maxime: akkor szeretném megkérni a hasadat, hogy fiú legyen. Ez a jó gyerekekben.

Ma én fürdettem őket, aztán beültünk az ágyamba, és én meséltem nekik esti mesét, olyan helyesek voltak. Utána sokáig ment a sus-mus a szobában, többször kellett bemennem, hogy legyen csönd. Aztán Alexandre kitalálta, hogy neki pisilnie kell, sőt, mondja, kakilni is, mondtam neki, szuper, menjünk. Mikor visszafektettem, akkor 5 perc múlva hallom hogy "Jijjjjiiiiiiiii" (képtelen kimondani rendesen) kitalálta, hogy szomjas. Úgyhogy hoztam neki vizet, Maxime magában énekelt az emeleteságy tetején. Adott nekem puszit is, amikor elment aludni. 

Szóval így telnek a napok, suli, futás, torna, fél5re megyek a srácokért, játék, vacsi, fürdetés. Mostanra azt hiszem megszoktuk egymást, a gyerekek is engem, én is őket, ugyanez a helyzet a szülőkkel is. 

Ma voltunk Kamillával a Sacré Coeur-nél, nagyon jó volt, gyújtottam volna gyertyát, de persze fizetni kellett érte, úgyhogy végül csak magamban...

Holnap elmegyünk egy misére a Notre Dame-ba, azt már nagyon várom, csütörtökön pedig már szeretnék elmenni szórakázni este, mert pénteken nincs suli. Ez a kimozdulós, bulizós része nagyon hiányzik már, erre akkor döbbentem rá, mikor a nálam csak egy évvel fiatalabbak vagy akár annyi idősek mint én, furcsán néznek rám, hogy két gyerekkel babakocsit tolva megyek az utcán és akkor én is belegondolok, hogy egy éve, hol voltam és milyen más voltam...és most azt hiszem, valamennyire talán felnőttem...

 És egy hónap letelt a tízből. 

OKTÓBER 4

Egyre nehezebb írni, mert olyan sok minden történik és tudom, hogy nem csak magamnak írom, hanem más is olvassa rajtam kívül. Ezért írtam most kevesebbet, mert nehéz azért olyat írni, ami vállalható, meg persze lusta vagyok és nem mindig van kedvem.

Itt is beköszöntött az ősz, már sokkal többször esik és előszedtem a kabátomat is sajnos. Új futóhelyet találtam, elfutok az Eiffel-toronyig, ott teszek egy nagy kört és hazafutok, ami nagyon jó, csak pont elkezdett szakadni az eső körülbelül 2 perccel azután, hogy elindultam, de végigfutottam így is, mert jólesett, de nagyon eláztam.

Tegnap voltunk Kamillával misén. Attól függetlenül, hogy nekem nagyon sok fenntartásom van a katolikus egyházzal kapcsolatban, nagyon jól esett. A Notre Dame-ban voltunk, mert én nagyon régóta várok arra, hogy egyszer úgy nézzem meg és úgy üljek ott, hogy nincs olyan sok turista. Arról beszélgettünk előtte Kamillával, hogy hogy lehet az egyháznak akkora hatalma, hogy minden országban, szinte az összes emberben el tudták érni azt, hogy ha bemész, akkor csöndben vagy, vagy ha beszélsz is, önkéntelenül suttogsz. Én nagyon szeretem azt az illatot, ami ott van bent, és azt a csendet, meg nyugalmat amikor ilyenkor megfogja az embert. Az egésznek van valamiféle varázsa, nyilván a hatalmas épület miatt, meg egy ilyen misztikuma nekem, ami kicsit félelmetes. 

Többféle mise van a Notre Dame-ban, teljesen véletlenül ültünk be pont egy olyanra, ahol több nyelven le volt írva a mise rendje. Ugyanúgy zajlik minden, ahogy  a magyar katolikus misén, így nagyjából tudtam követni, hogy hol tartunk, mert nagyon nehezen lehet érteni, de már csak azért is franciául olvastam, csak kíváncsiságból néztem meg, hogy van angolul. 

Én nem is tudom igazán, vallásos vagyok e, vagy egyáltalán hiszek e Istenben, Jézusban, akármiben. Egyáltalán nem tudok rá pontos választ adni, meg arra se igazán, miért akartam tegnap elmenni erre a misére, amikor annyi dolgot ellenzek az egyházzal kapcsolatban. Nekem azt hiszem igazából azért jó elmenni, mert megnyugszom. Annyira nagy a csönd, és az egész olyan meghitt és bensőséges, hogy jól esik egy órát csöndben ülni és csak arra gondolni ami épp eszembe jut, figyelni és imádkozni ha épp úgy esik jól vagy csak merengni, vagy csak úgy lenni a semmiben, azt hiszem, ezt szeretem ott. Sokszor érzem magam kívülállónak ezeken a miséken, hiszen a többség nem ezért jár templomba.

Ugyanúgy, ahogy a magyar katolikus misén, itt is sor került a "Köszöntsétek egymást a béke jelével" Sajnos akárhogy gondolkozom, nem jut eszembe, mit kell ilyenkor mondani, és iszonyatosan figyeltem, hogy megértsem mit mormolnak nekem, amikor kezet fognak velem, de nem sikerült. Nem is ez a fontos...hanem az, ahogy ezek az emberek odafordultak a másikhoz, a teljesen ismeretlenekhez és mosolyogva a szemembe nézve kezet fogtak, az olyan jó érzés volt. Általánosítok megint, de akárhányszor én voltam misén otthon, ott nem ilyen volt ez a rész, hanem egyszerűen odafordultak hozzám de csak azok akik a két oldalamon álltak általában, és nem volt ilyen nyíltság, közvetlenség, mosolygás...de ez persze lehet, hogy csak pont velem történt így meg, és másnak meg ugyanolyan élménye volt, mint itt nekem. 

Tényleg nem tudom, mi az a hatalom, vagy képesség, amivel az egyház ilyen hangulatot tud teremteni, és képes arra, hogy több millió ember higgyen ugyanabban és milliónyi nyelven mondja el ugyanazt az imát minden vasárnap. Aztán közben mindenki úgy él, ahogy él...

Itt kezd nagyon felgyorsulni minden, újra tanulok, ráadásul minden jegyzetem franciául van, sokat járok most futni és tornázni ami most nagyon jól esik. Egyre jobban megszeretem az itteni kajákat, meg szokásokat. Továbbra is imádom a párizsi metrót, meg ezt a nagy közvetlenséget, ami itt van. 

Szombaton a Sacré Coeur-nél volt egy pasi, aki gitározott az egyik lépcsőnél, és leültünk mi is oda Kamillával, nagyon sokat énekeltünk olyan jó hangulat volt, és olyan jó volt belegondolni, hogy mennyi nemzetiség ült ott együtt és énekelte velünk ugyanazt. 

Lassan mennem kell a srácokért, mostanra nagyon jóba lettünk, bár mindkettőnek vannak undok megjegyzései, de hát igazából teljesen megértem mert én is utálnám, ha a szüleim helyett egy fiatal csaj jönne értem, fürdetne és adna enni anyu és apu helyett, arról nem is beszélve, hogy ragozni se tud rendesen, és a kiejtése is béna. 

Anyuék pénteken érkeznek, nagyon várom már, én megyek ki értük a reptérre. Ahogy tudok írok megint, de most péntekig csak sima hétköznapok lesznek. Remélem. (?)

 OKTÓBER 13

Nagyon rég nem írtam, sajnálom, csak annyi minden volt mostanában, hogy nem volt időm írni. Egyrészt gyorsabban telnek a napok, suli, házi, gyerekek, Párizs...másrészt Anyuék itt voltak a hétvégére, pénteken jöttek és kedden mentek haza. 

Nagyon szuper volt nekik megmutatni, hogy hol is élek, és hogy láthattam őket, nemcsak mint  egy betűkupacot a levélben, vagy a hangjukat a telefonban. Bejártuk majdnem az összes létező nevezetességet, meg voltunk piacon is, ahol kaptam egy hatalmas Beatles plakátot, szuperül néz ki. 

Ahogy sorra jártam anyuékkal a párizsi látnivalókat, eszembe jutott minden, amikor a sulival itt voltunk és furcsa belegondolni, hogy az csak pár éve volt...

Ma már visszazökkentem a hétköznapokba, illetve már tegnap, mert a változatosság kedvéért sztrájk volt, a metrók elég rendesen jártak, de az RERB amivel anyuéknak a reptérre kellett volna menni, az egyáltalán nem járt, úgyhogy busszal mentek ki. Szerencse, hogy Charles de Gaulle reptérről indultak, mert Orlyn rengeteg járatot töröltek.

De persze a tanárok is sztrájkoltak, nekem fél12re haza kellett érnem, hogy Alexandre-ra vigyázzak. Jó sokat aludt délután, úgyhogy nem volt baj, kivéve amikor felébredt. A szobámban voltam és hallottam zajokat az ő szobájából, úgyhogy bementem megnézni felébredt-e és láttam, hogy bebújt az ajtó mögé, úgyhogy gondoltam, hogy játszani akar, szoktunk ilyet, hogy ő elbújik, én keresem. Amikor odanéztem az ajtó mögé láttam, hogy nagyon sír és be is pisilt, nem tudom mi baja lehetett, mert utána sikerült lenyugtatnom,d e nagyon rossz volt.

Most, ahogy ezt írom, fő az ebéd (tészta) a gyerekek a nappaliban játszanak, aztán 1kor indulunk teniszre. Remélem sikerül majd odatalálnom velük, azért elég nagy túra lesz babakocsival meg mindennel elindulni. 

A szülők szuperek voltak most, mert meghívták anyuékat apéritifre, nagyon helyesek meg kedvesek voltak. 

Az anyuka mondta múltkor, hogy tegezzem már őket, mert a család tagja vagyok, túl hivatalos, hogy tegezem. Nagyon jól esett. 

nem tudok most többet írni, mert ebédelni kell lassan, és 1 óra múlva meg indulni teniszre, de ahogy tudok, írok megint és gyakrabban, ígérem!

 OKTÓBER 15

Szeretem a pénteket, mert az az egy olyan napom, amikor csak az enyém a lakás. Nincs suli, addig alszom ameddig akarok, kimehetek 11kor a konyhába pizsiben, reggelizhetek a tévé előtt és tornázhatok a nappaliban. Ez így együtt a többi napon esélytelen, mert hétfőn kedden és csütörtökön nekem is suli van, szerdán pedig egész nap a gyerekekre vigyázok. 

Az elmúlt 2 nap szuper volt most a srácokkal. Suli után voltunk mindig a parkban, mert olyan jó idő volt, vízipisztolyoztunk a fürdőben (nekem persze nincs pisztolyom, csak nekik) rendőröset játszottunk (persze én voltam a gyémántrabló) és rohangáltunk a lakásban, gyerekek kismotoron ülve, egészen addig, míg az alsó lakó Monsieur Perrot be nem csöngetett, hogy az én gyerekeim trappolnak e a nappaliban. Magyarázta hosszan, hogy ő pont az azalatti szobában dolgozik. Úgyhogy mikor visszamentem a szobába, mondtam nekik, hogy vége a rohangálásnak, mert a bácsi mérges, és pont az alattunk lévő szobában dolgozik. (Mi a nappaliban voltunk) Erre Maxime kifejtette, hogy miért a nappaliban dolgozik, nincsen neki irodája? Mondtam, hogy nem mindenkinek az a nappali, ami nekünk, de nem bírta felfogni, csak azt mondogatta, hogy nézzek körül, ez a nappali, tehát ami alattunk van, az is nappali. Logikus. 

Nagyon szeretem ezt a gyerek-gondolkodást, minden, ami nekünk teljesen nyilvánvaló, azt ők megkérdőjelezik, és olyan kérdéseket tesznek fel, amire már a szülők, (és sokszor én sem) tudunk válaszolni. Erre akkor jötte rá, amikor apuka magyarázta vacsinál, hogy miért nem mennek mind a négyen a nagyszülőkhöz nyaralni, miért csak a gyerekek mennek: "nagyon szeretem a szüleimet, de már nem akarok velük nyaralni" Mire Maxime: "Akkor nekem miért kell?"

Minden most olyan flottul megy, a suli is egész jó, leszámítva, hogy nem szeretem annyira a csoportot, de a tanár nagyon jó. Maxime-mal sokkal jobban kijövök, mint eddig, tegnap mamának hívott, kétszer is, és nem vette észre, csak a mondat végén, de szerintem azért, mert látta a döbbenetet rajtam. Tegnap tanúja voltam (csak a szobámból hallottam) az első anyuka-apuka közti ordibálásnak, elég ijesztő volt, mert nem bírom, ha valaki így ordít valakivel, ahogy a nő tegnap este. Nem is értettem pontosan, mit üvöltözik. A pasi néha válaszolt, ő sem suttogva....Kíváncsi vagyok, mi lesz ma este.

Egyre jobban szokom a távolságot is, bár minden nap az eszemben van, hogy mi lehet otthon, ki mit csinálhat éppen. Furcsa, hogy 9 hónap múlva már nem leszek itt, és jövőre ilyenkor egy másik lány lesz az, aki vigyáz rájuk, és ennek a két fiúnak ez a gyerekkora, hogy mire megszeretik, vagy legalábbis befogadják ezeket a lányokat, addigra már vége mindennek, és meg kell szokni az új au-pairt. Ugyanez van a gimikben és minden iskolában, minden cs