Igazság szerint rég aludnom kéne, mert holnap 8kor kelek, és nagyon ki vagyok fáradva, de most olvastam Kamilla blogját, és megszállt az ihlet (?), úgyhogy írok. 

Gyorsan eltelt ez a hét, pedig most napi 12 órában a kicsivel voltam, Maxime még a nagyszülőknél. Most jöttem rá, tényleg annyival könnyebb egy gyerekkel, nincs vita, nincs verekedés, nincs "Fogd be Alexandre" "Ne szólj hozzám Maxime"...de ezzel együtt nehezebb is, hiszen Alexandre még nem játszik el rendesen egyedül, tehát muszáj folyamatosan lekötni, programokat kitalálni. Kedden állatkertben voltam vele, szerdán itthon voltunk ( de valahogy nagyon jól esett a csend és az, hogy csak játszottunk egész nap) este pedig elmentünk Kamillával vacsorázni. Kedvencem lett most a hagymaleves olvasztott sajttal a tetején. Megvan a törzshelyünk egy időre azt hiszem. 

Ma kimentünk az Eiffel-torony melletti játszótérre, ami olyan 10 percre van gyalog, Alexandre nagyon élvezte, és olyan szép idő volt, az egész olyan békésen telt. Biztos voltam benne, hogy nagyot fog utána aludni, olyan 4ig, úgyhogy gyorsan csináltam az ebédet, merthogy ugye fáradt. De nem aludt, mégis nagyon jó volt a délután, színeztünk, gyurma, mese, bújócska. Valamint megérkezett a hétvégi kaja is, az Auchan kiszállítja nekik házhoz, hat hatalmas kartondobozt pakoltak be az előtérbe. Én imádom ezeket kipakolni, nem tudom miért, de szerencsére Alexandre is, úgyhogy nekiestünk a dobozoknak.

Most, hogy így 4 napig folyamatosan együtt voltam Alexandre-ral, azt hiszem  elfogadott. Sőt, talán megszeretett annyira, mint amennyire én őt. Ma a szülők étterembe vacsoráztak, Marianne haza se jött, csak Renan, és Alexandre vacsora után mondta, hogy ő még szeretne legózni, mire apuka mondta, hogy gyere, menjünk. És erre Alexandre mondta, hogy de én Lilivel szeretnék játszani. Ezekért érdemes...

Holnap még délelőtt vele vagyok, aztán átviszem Marianne munkahelyére és utána találkozom Danival. Nem tudom elhinni. Kicsit az az érzés keveredik bennem, mint mikor nem tudtam, hogyan dolgozom fel majd azt, hogy meglátom Anyut és Aput a reptéren, mert hihetetlen furcsa érzés meglátni 2 hónap után azokat, akiket a világon a legjobban szeretsz. Mert akármennyire is szeretném nem tudom kifejezni, hogy mennyire szeretem őket /szeretlek titeket/ mert amikor Anyuékat megláttam így elöntött csak ez az érzés, hogy itt vannak velem és nincs más, se gondolatok, se külvilág, csak öröm. Az az öröm ami így már kicsit feszít is belülről, az az igazi. 

Szóval nem tudom elképzelni, elhinni, hogy milyen lesz meglátni újra 2 hónap után. Azon kívül, hogy életem egyik legjobb perce lesz. Valószínű, ezen a hétvégén nem fogok írni, mert...sokfélét írtam ide, és töröltem ki mind, jó lesz így.