Most, ahogy belecsöppentem egy kisgyerekes családba, visszajönnek az emlékeim, arról, hogy milyen volt mikor én kicsi voltam. Igazából nem emlékszem sok mindenre, csak ilyen villanásnyi képek vannak.
Ma az jutott eszembe, hogy nekünk is volt mindig esti mese, és nagyon ritkán volt, hogy Anyu vetített diát. Emlékszem, hogy emeletes ágyunk volt és én fentről néztem mindig, és imádtam azt a hangot, amikor áttekertük a diát a következőre. Az is eszembe jutott, hogy mese után mindig énekelt anyu, és a Julit pont látta, mert ugye ő az alsó ágyon volt, de nekem is fogta a kezem. Az előtérben mindig égve kellett hagyni a villanyt (ugyanez van itt a srácoknál is) sőt, kezdetben úgy volt, hogy a " lépcsőnél, az előtérben és a fürdőszobában hagyd égve a villanyt." Aztán nekem lett később egy korszakom, jó pár év múlva, amikor képtelen voltam úgy aludni, hogy sötét volt a szobában, vagy kint.
Az most olyan furcsa, hogy így a gimis reggelekre is visszagondoltam. Minden reggel apu próbált minket felrázni, én azért volt, hogy könnyen felkeltem, de az alap az volt, hogy bejött, hogy fél7 elmúlt, és amikor félig nyitott szemmel megnéztem a telefonom az órát szörnyedtem el, hogy csak 6:10 van. Általában ezután berontottam a Julihoz, és ha másodszor nem kelt fel fogtam és felkapcsoltam nála a villanyt. Hatásos.Jó dolgunk volt, anyu minden reggel vitt minket suliba, és én egyik reggel sem tudtam elkészülni 1 óra alatt. A "legrosszabb" reggelek azok voltak, amikor anyu meg Juli már lent voltak, én még a házban, és anyu képes volt 5 percig folyamatosan nyomni a csengőt, hogy szíveskedjek lejönni. Mivel Juli Gödöllőre jár, én már tök korán ott voltam a suliban, amit eléggé utáltam. Mármint azt, hogy korán beérek. Most meg van, hogy nem is tudom mit nem adnék azért, hogy csak egy pár órára visszaüljek a padomba. De csak bizonyos órákra.
Szóval az a furcsa, hogy ez pár hónapja még így zajlott, és most itt vagyok. Túl gyorsan elrepült, de olyan jó visszagondolni rá.
